Fülig Jimmy római kalandjai véget érnek...

Szerdán visszarepülök Budapestre. Igazából nem tudok semmiféle bölcs konklúzióval szolgálni az olvasóknak, mivel magam sem értem még igazán, miért nem úgy történt minden, mint a filmekben, ahol a jól bevált klisék szerint a kritikus pillanatban feltűnik egy nyájas jóakaró, és megmenti a főhőst attól, hogy könnyek közt belebukjon a Tevere tajtékos hullámaiba. Bizonyára nekem is szükségem lesz egy kis időre ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni a nyájas jóakaró felbukkanásának hiányát, és valahogy integrálni tudjam a történteket.

Pontosan 8 hetet töltöttem itt, Rómában. Ezalatt az idő alatt az eufórikus örömtől a szélsőséges depresszióig az érzelmi skála minden fokát megjártam. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani az átélteket, mint amikor az ember nagyon szerelmes, és erről a szerelemről egyszer csak kiderül, hogy reménytelen. Nagyon intenzív, nagyon felkavaró időszak volt, ami most már a feldolgozási fázisba hajlik.

Az utóbbi hetekben sokat gondolkoztam a kudarc természetén, és azon, hogy vajon kudarcot vallottam-e itt a próbálkozásaimmal. Azt hiszem, hogy valahol mélyen úgy tekintettem az életem során előforduló kudarcaimra, mint véletlenekre, amelyek bizonyosan elkerülhetők lennének a jövőben, ha ezt vagy azt csinálnám, vagy változtatnék az életemen. Most úgy látom, hogy a kudarc valami olyasmi, ami természetes velejárója az életnek, és nem valamiféle véletlen vagy kivételes tragédia. Akkor lesz belőle tragédia, ha ekként tekintünk rá.

És az is kétségtelenül kiderült, hogy sajnos nem vagyok egy rettenthetetlen amazon, aki minden akadályon átverekszi magát, nem fog rajta gyilkos fegyver, és vert helyzetben sem adja át magát a csüggedésnek, hanem halálos sebből vérezve is harcol a végsőkig.

Elfáradtam. Nem megy tovább. És azon gondolkoztam, hogy nem lenne-e egyszerűbb elfogadni a korlátaimat, és egyben magamat is olyannak, amilyen vagyok, ahelyett, hogy örökösen harcban állnék önmagammal, és mindig más akarnék lenni – bárki, csak ne én…    

Nem könnyű feladat.

Folyt. köv. – valahol máshol.

A tömegközlekedés, mint a természetes kiválasztódás helyi eszköze

Ha beköltözöm egy új lakásba, rövidesen két dolog szokott bekövetkezni. Egy: elkezdik felújítani a házat vagy környékét. Kettő: elkezdenek kiégni a villanykörték. A házfelújítás kb. egy hónapja kezdődött, de meglehetősen olaszos tempóban zajlik. Körülbelül mostanra jutottak el odáig, hogy sikerült az állványokat a nyolcadik emeletig felhúzniuk, úgyhogy végre elkezdhetnek dolgozni – bár nem tudom, merjem-e egyáltalán munkavégzésnek nevezni azt a napi három órát, amit a munkások végigkopácsolnak az udvaron. Az általuk végzett tevékenység céljára eddig nem sikerült rájönnöm, és ha ebben a tempóban folytatják, valószínűleg jövő ilyenkorra sem leszek sokkal okosabb. És tegnap megint kiégett egy villanykörte. Ez már a második. Szerintem ez nem normális.

A rómaiakat egyébként úgy vettem észre, minden más olasz utálja. Ezt némileg meg is értem: nincs a Földön még egy olyan udvariatlan népség, mint az örök város lakói. Bár meglehet, hogy ezt a véleményt kizárólag a tömegközlekedési eszközökön tanúsított magatartásuk miatt érdemelték ki tőlem. A buszra feljutás itt olyan, mint a természetes kiválasztódás az evolúcióban – a gyengébb elpusztul a harcban.

Már-már megszállottságnak nevezhető az a törekvés, amellyel a rómaiak igyekeznek felférkőzni a meglehetősen rendszertelen gyakorisággal közlekedő járművekre. Mivel a buszok viszonylag ritkán járnak és általában zsúfolásig tele vannak, a helyiekben kialakult az a szokás, hogy akkor is be akarnak előzni, ha történetesen tökegyedül állsz a buszmegállóban. Mivel mindenképpen előtted szeretnének felszállni a buszra, csak úgy érzik biztosítva az elsőbbségüket, ha pontosan előtted cövekelnek le - akkor is, ha kettőtökön kívül egyébként senki más nem várakozik a megállóban. Valószínűleg az elsőbbség elvesztésétől való félelem alakította ki bennük azt a szokást is, hogy jobbszeretik az úttest felől megközelíteni a megállóhelyeket, mivel így biztosan az első sorba kerülhetnek a várakozók között. De nemcsak azon mesterkednek, hogy a többi utastárs előtt szálljanak fel, hanem azon is, hogy lehetőleg még a leszálló utasok előtt. A leszálló utas is csak egy akadályt jelent a buszra történő mielőbbi feljutásban, így szívesen bocsátkoznak közelharcba velük. Ha pedig egyszer végre feljutottak a járműre, Istent s embert nem ismerve vetik rá magukat az üres székekre (már ha vannak). A megszerzett ülőhelyre, mint értékes trófeára tekintenek, így aztán minimum 100 évesnek kell lenned és mindkét lábadnak amputálva kell lennie ahhoz, hogy valaki átadja neked a helyét. (Ha mégis olyan emberrel találkoznál, aki át kívánja adni neked az ülését, biztos lehetsz benne, hogy nem rómaival van dolgod).

A közlekedés amúgy minden bizonnyal Róma egyik rákfenéje. Még kiutazásom előtt vettem egy könyvet, amit egy Bostonban élő római, bizonyos G. Franco Romagnoli írt a helyi életről. Inkább szociológiai mű, mint útikönyv, de számomra nagyon hasznos információk vannak benne, mindemellett pedig a pasi meglehetősen szórakoztatóan is ír. Ebben a könyvben olvastam, hogy a közlekedési dugók gyökere abban keresendő, hogy Rómában sohasem készítettek városfejlesztési tervet, így aztán az egész város teljesen ötletszerűen épült fel. Főleg az újabb városrészek esetén fordult elő, hogy a befektetők teljesen illegálisan, mindenféle hatósági engedély nélkül kezdték el felhúzni a bérházakat, amiket aztán később természetesen már nem bontattak le, viszont ennek az ötletszerű terjeszkedésnek köszönhetően képtelenség volt utólag kialakítani Rómában egy ésszerű közlekedési hálózatot. Így aztán minden nap hosszú órák telnek el azzal, hogy az emberek a dugókban ülnek, ennek ellenére valami érthetetlen megfontolásból az Istennek se lennének hajlandóak lecserélni az autójukat biciklire. Az autó egyfajta természetes tartozéka a rómaiknak, és elszörnyedve néznek arra az emberre, aki nem rendelkezik a környezetszennyezés eme csúcstermékével. Mindenkinek szent meggyőződése, hogy Rómában nem lehet autó nélkül létezni, mert annyira rossz a közlekedés - és közben nem veszik észre, hogy pont azért ilyen borzalmas a helyzet, mert mindenki mindenhova autóval megy. De erről sosem fogod tudni meggyőzni őket.

  

Görcs és feloldódás

A hétvégén Attiglianoban „A spirituális tapasztalat kifejeződése a művészetben” címmel egy fórumot rendeztek. A fórum kétnapos volt, és az első nap nem igazán sikerült felvennem a kapcsolatot azzal, ami ott történt. A szombati este a Salaban ért véget egy olyan előadással, amely a zene, a kép, a költészet és a tánc kifejeződésein keresztül próbált egyfajta inspirált állapotot teremteni a résztvevőkben. Sajnos bennem nem sikerült ezt a hatást elérnie: az első hónap után teljes szorongás lett úrrá rajtam, hogy nincsenek itt barátaim, bizonyára csak púp vagyok a római humanisták hátán, sosem fogok megtanulni olaszul, senki sem szeret és nem fogok munkát találni Rómában, brühühhühűűű – sírdogáltam. Tényleg nagyon ramatyul éreztem magam attól, hogy nem tudok beszélgetni az itteniekkel, úgyhogy borzasztóan megörültem, amikor megláttam Peter Noordendorpot a fórum résztvevői között: valaki, akivel legalább angolul lehet beszélgetni. 

Aki nem ismeri Petert, annak elmondom, hogy ő egy nagyon régi holland humanista, most olyan 65 éves lehet, és valaha profi táncos volt. Azért jött erre a fórumra, hogy egy szemináriumot, vagy ahogy itt nevezték „laboratóriumot” tartson a spirituális tapasztalat fizikai, azaz testi kifejeződéséről. Én azt gondoltam, hogy majd megtanít minket táncolni, de nem: egy olyan szemináriumot állított össze, ami röpke pár óra alatt eljuttatott a diszciplina 12. lépéséig - legalábbis ehhez tudnám hasonlítani az átélteket. Nagyon különleges módon felépített szeminárium volt, amely lehetővé tette annak megtapasztalását, hogy nem vagyok azonos a testemmel.

Este két római csajjal utaztam vissza a Termini pályaudvarra, és rájöttem arra, hogy nem azért nem tudtam eddig beszélgetni, mert nem tudok olaszul, hanem azért, mert ezidáig szerencsétlenségemre olyanokkal próbáltam társalogni, akik vagy beszédhibásak voltak, vagy nagyon erős római dialektusban beszéltek. Így aztán nem csoda, hogy egy mukkot sem értettem abból, amit mondtak nekem. De most kicsit megnyugodtam, hogy beszélek legalább annyira olaszul, mint amennyire az olaszok angolul – ha nem jobban :)

    

Telefon

Egyelőre nem vagyok elérhető a magyar telefonszámomon, mivel tegnap lepottyant az asztalról a telefonom és szétesett, és sajnos nem tudom a PIN-kódját, hogy újraélesszem szegényt. Amíg az ügyfélszolgálat nem küld vmi életmentő információt, csak az olasz számomon vagyok elérhető +39 366 7232828

Asszem hányok

Nem bírom megállni, hogy ne mondjak/írjak pár szór arról, milyen érzéseim vannak azzal kapcsolatban, ami odahaza (értsd: Magyarországon) történik. A mai napon kiverte nálam a biztosítékot annak az ügyvédnek a feljelentéséről szóló cikk, aki leöntötte kecsöppel az alaptörvényt. Még szeptemberben történt, de hozzám csak most jutott el a hír, hogy egy pesti ügyvéd bement két budapesti kerületi önkormányzathoz, és nemtetszése jeléül egy nagy nullát rajzolt paradicsomszósszal az ügyfélváróban elhelyezett alaptörvényre. Jelen felháborodásom szempontjából tökmindegy, hogy amúgy ez az alaptörvény jó-e vagy sem, a lényeg az, hogy a csávó az erőszakmentes polgári engedetlenség módszerével egyszerűen kifejezte a véleményét valamiről. Mi történik ilyenkor egy egészséges demokráciában? Semmi: az önkormányzati dolgozó fog egy szivacsot, szépen letörli az összedzsuvázott asztalt és megmondja az ügyvéd úrnak, hogy tiszteletben tartja a véleményét, de lehetőleg máskor tartózkodjon a hasonló megnyilvánulásoktól. És mi történik ma Magyarországon? Az önkormányzat FELJELENTI rongálásért az ügyvédet! Az Isten szerelmére, hát mit rongált meg az a pasas? Mi ez a hitvány, besúgó, alamuszi, meghunyászkodó szolgaszellem?? Ennyire be vannak szarva az emberek?? ENNYIRE meg akarnak felelni a hatalom vélt vagy valós elvárásainak? A jobboldalon hajtóvadászat indult a pasas ellen, a sajtó és a politika kart karba öltve nyomoz a fickó facebook-os bejegyzései után és céljuk egyértelmű: keresztre kell feszíteni az engedetlent. Emberek, magyarok, hová jutottunk?? Fortélyos félelem igazgat, ahogy szegény József Attila mondta volt, akinek szobrát – talán e verse miatt is, melyben e mondat hangzik el – igyekeznek most eltávolítani a Parlament mellől, merthogy ’44 előtt szegényke nem volt ott. De mi volt ’44 előtt, könyörgöm? Lapozzuk fel a történelemkönyvet és borzadjunk el: egy nácibarát, erőszakos, zsidótörvényeket beiktató rendszer embertelensége néz onnan vissza ránk – ez lenne a példa, melyet követnünk kell?? Forog tőle a gyomrom.

De folytathatnám a sort a hajléktalanok ellen indított teljesen abszurd hajtóvadászattal, melynek élén a Főváros polgármesterei állnak. Ezek az urak most kínos következetességgel akarják megtisztítani Budapest utcáit, melyeket tudvalevően csakis és kizárólag a hajléktalanok koszolnak össze: az ő viskóik csúfítják el a városképet, az ő vizeletüktől bűzlik a város. Ők a közegészségügyi veszély forrása, a kosz, a piszok és a fertő okozója, az általuk eldobott cigarettacsikkekben botlik el a tisztességes pesti polgár. Ha ők nem lennének, Budapest maga lenne a Paradicsom. Ugyanezek az urak azonban hirtelen cseppet sem féltik a tisztes polgár egészségét, amikor a valóban környezetkárosító vállalatok tevékenységét kéne megregulázniuk, urambocsá, be kéne záratniuk az emberre és környezetre egyaránt súlyosan ártalmas hulladéklerakókat. A Greenpeace hiába próbálja felhívni a figyelmet az almásfüzitői hulladéktározó veszélyességére, akciójukra úgy reagál a környezetvédelmi hatóság vezetője, hogy ezek az aktivisták „le akarják járatni az országot” (sic!). Értem én: a hulladéktározó bűze egészen más, mint a hajléktalanoké, mivel ez előbbinek pénzszaga is van. És a hülye polgár meg nem veszi észre az égbekiáltó ellentmondást, hogy meg van vezetve, át van verve, és megy népszavazni a koldulásról, a kukázás betiltásáról meg az utcán élésről ahelyett, hogy számonkérné a környezetvédelmi hatóságot meg a politikusokat, miért is nem védi meg az embereket a VALÓDI közegészségügyi veszélytől??

És végül: volt ez a tüntetés október 23-án, ahol tízezrek harsogták, hogy nem tetszik nekik a rendszer. Most mindegy, hogy amúgy a szervezőkkel mennyire értünk egyet és mennyire nem, a lényeg, hogy iszonyú sok ember fejezte ki részvételével nemtetszését a kormány politikájával szemben. És vajon miről lehetett olvasni másnap az újságok címlapján? Arról, hogy Gyurcsány Ferenc megalakította a demokratikus mittudoménmit, és most mi lesz az MSZP frakcióval? Hát tudjátok, mi? Leszarom! De mérhetetlenül felháborít ez a tudatosan elhallgatott nyomor és elégedetlenség, amelyről nem akarunk beszélni, amelyet nem akarunk meghallani, mert ha létezőnek tekintenénk, akkor kiderülne, hogy nincs kétharmad és nincs fülkeforradalom, hanem EMBEREK vannak, akik szenvednek a kilátástalanságtól, a jövőkép hiányától, az öröm és remény nélküli élettől, a globális pénzügyi politika kegyetlenségétől, és ezt a problémát nem lehet megoldani sem dakota közmondással, sem kacagányos viselettel, sem Nenyivel, sem börtönnel. Olyan jövőképre van ehhez szükség, amely gyökeresen szakít a jelenlegi rendszerrel, és végre az embert helyezi az értékrend középpontjába.

Semmi másért nem érdemes dolgozni, csak ezért.   

Az első hónap

Holnap lesz egy hónapja, hogy Rómában vagyok. Egyszerre tűnik úgy, hogy nagyon sok minden történt ezalatt az idő alatt, és úgy is, hogy borzasztóan gyorsan elrepült ez a négy hét. Az olasztudásom nem sokat fejlődött, mivel javarészt otthon vagyok és álláshirdetések böngészésével töltöm az időt. Mondjuk a beszédértésem egész jó, úgy 70-80 százalékát értem annak, amit az emberek mondanak, de válaszolni csak nehezen és sok hibával tudok rájuk.

Az álláskereséssel nem állok túl jól. Azt hiszem, az lehet a baj, hogy az olyan egyszerű munkákhoz, mint pl. babysitter, eladó stb. túlképzett vagyok; az irodai munkák esetén pedig inkább az olaszokat preferálják. Elsősorban olyan állásokat néztem, amelyekhez angol nyelvtudás kell, mivel az olaszok nem igazán tudnak angolul beszélni. Mégsem kaptam sehonnan sem visszajelzést a jelentkezésemre, és ezen néhány napja nagyon felbőszültem. Mondtam is az egyik itteni humanista lánynak, hogy nem értem, mi lehet a baj, mire ő – aki persze nem tud angolul – teljes természetességgel azt válaszolta, hogy itt minden olasz tanul angolul, így aztán én az angolommal nem feltétlenül rúghatok labdába. Na ja, az olaszok és az angol…valamilyen rejtélyes oknál fogva minden olasz szentül meg van győződve arról, hogy tud angolul, pedig valójában azon a pár amerikain kívül, akik Rómában dolgoznak, itt senki sem beszél angolul. De erről az olaszokat sosem fogom tudni meggyőzni.

És a szomszédban a banglaföldiek rázendítettek esti imájukra…

Valahol itt kell lennie pedig annak a munkának, ami rám vár, csak meg kéne találnom végre az odavezető utat…

Kóborlásaim

Az egész napos laptop előtt ülés káros egészségügyi mellékhatásait csökkentendő, az estéimet általában azzal töltöm, hogy felülök a buszra és bemegyek Róma belvárosába sétálni. Ez a tevékenység segít abban, hogy mind fizikailag, mind szellemileg kissé felfrissüljek, másfelől pedig abban is, hogy találkozzam hús-vér emberekkel, és kicsit jobban megismerjem, megfigyelhessem a várost. Ezeken az estéken sohasem unatkozom, habár egyedül bolyongok az utcákon. A város minden alkalommal akkora hatással van rám, mint amikor az ember a szerelmével találkozik: a találkozó után könnyed szökdécseléssel, energiával és reménnyel telve tér haza.

A római tömegközlekedés kiszámíthatatlanságának következtében általában sohasem oda jutok el, ahová eredetileg indultam. Pár napja például a Trastevere negyedbe terveztem tenni egy kirándulást, de a busz dugóba keveredett, és a sofőr úgy gondolta, hogy akkor ő most mégsem a kijelölt útvonalon megy, mert bizonyára van egy kevésbé forgalmasabb. Később kiderült, hogy ebben tévedett. Este hat után Rómában nincs olyan utca, ahol ne lenne irgalmatlan dugó, amiben aztán az ember órákig tanyázhat. Mikor láttam, hogy a busz börtönéből előreláthatóan két órán belül nem szabadulok, valahol kiszálltam és kóvályogni kezdtem az utcákon. Sok este végződik hasonlóan itt.

Az esti Róma egyik legcsodálatosabb látványossága a Foro Romano. Ez a hely régebben éjjel-nappal nyitva volt a látogatók előtt, és bárki ingyenesen bemehetett megcsodálni az ősi romokat. Aztán a római vezetés valami érthetetlen, lélekgyilkos megfontolásból úgy döntött, hogy bezárja a helyet, és ezentúl csak belépő ellenében teszi látogathatóvá a Fórumot (természetesen csak nappal). Ennek az ostoba döntésnek köszönhetően erre a lenyűgöző helyre éjjel már nem lehet bemenni, de a kerítésen kívülről is, egy szál reflektor fényében is olyan hangulatot áraszt magából, amitől az ember legszívesebben megőrülne, mert ebben a hangulatban van valami különösen mély, nagyon távoli hang, amelytől az ember úgy érzi, hogy ez a hely még most is él és a szemlélő is benne él; és nincs idő és nem múlt el kétezer év, hanem mindez itt van, előttem és bennem egyszerre.

Aztán ott van a Piazza Navona, amely nappal gyakran elviselhetetlenül tömve van turistákkal, de estére megszelídül és átalakul a tér: valahogy átveszi az uralmat fölötte a három kút csobogása és az utcazenészek muzsikája. Legutóbb, amikor arra jártam, különösen jó hangulatú koncertet adott ott egy magyar cigányzenekar: a Budapest Bár stílusában adtak elő számokat, a közönség pedig (melynek tagjai javarészt külföldiek voltak) párás tekintettel gubbasztott körülöttük és nem bírt elmozdulni a koncert végéig – valószínűleg nem sokan sejtették közülük, hogy magyar cigányok zenélnek nekik itt, Róma egyik legszebb terén.

Róma utcái egyébként este többnyire már üresek. A helyiek többsége a hirtelen beköszöntött hideg miatt sokkos állapotban tapad otthon a fűtőtestekre; egyedül a takonylabdaárusok nem tágítanak, és rettenthetetlenül dobálják a kövezetre gusztustalan labdacsaikat, miközben széles vigyorral mondják: I like it! Meg kell mondanom, hogy a bevándorló utcai árusokat nem irigylem. Kora reggeltől késő estig kolbászolnak fel-alá, és árukészletüket a helyszínnek, a napszaknak és az időjárásnak megfelelően változtatják. Reggel például takonylabdát dobálnak vagy táskát árulnak, aztán délután előkerülnek a rózsák, estefelé pedig a sálak, a világító pörgettyűk és fejdíszek. Esetleg fényképezik a turistákat a Trevi-kútnál, vagy sült gesztenyét próbálnak rátukmálni az arra járókra. Ha esik, a sálakat lecserélik esernyőkre, emellett pedig mindenféle hasznavehetetlen kütyüvel próbálnak üzletelni, pl. falra ragasztható pillangóval, 1 eurós műanyag övvel, fából faragott betűkészlettel, szóval csupa hasznos holmival. Minden bizonnyal sok embert idegesítenek a földre kiterített árukészletükkel, de ahogy elnézem őket, be kell látnom, hogy nem könnyű munka az övék.   

Ma este egyébként kegyes volt hozzám a római BKV, és eljutottam a Trastevere negyedbe. El akartam menni a Santa Maria in Trastevere templomba, ahol van egy Szent Antal szobor. Állítólag aki itt Szent Antalhoz imádkozik, annak teljesülnek a kérései. Amikor nyáron itt jártam, én is felírtam egy cetlire a kérésemet, mely főként arra vonatkozott, hogy a Rómába történő költözésem szerencsés legyen és találjak munkát. Arra gondoltam, hogy most ismét meglátogatom Szent Antalt és emlékeztetem arra, mit kértem tőle.:)

Este nyolc óra után érkeztem a templomba, ahol meglepetésemre éppen valamilyen szertartás folyt. Nem tudnám megmondani, miféle ceremónia közepébe csöppentem, mivel az egész nagyon különbözött az általam eddig látott miséktől. A szertartásvezető – nevezzük így, mivel nem tudom, pap volt-e vagy sem – egy egyszerű, drapp pulóverben beszélt a szószékről az erőszak és a háborúk ellen. Az egész beszéde arra épült, hogy meg kell szüntetni az erőszakot, mint minden baj okozóját a világban, és véget kell vetni a háborúknak. Aztán levonult a szószékről, beült a többi ember közé és onnan folytatta a beszédet. Ekkor egy nagyon szép jelenet következett: elmondta, hogy gyertyát gyújtunk a világban jelenleg zajló minden egyes háború megszűnéséért. Egy fiatal fiú elkezdte sorolni azoknak az országoknak a neveit, ahol most fegyveres harcok folynak, és minden egyes ország nevének említése után egy fiatal (akik nem ministránsruhába voltak öltözve, hanem dzsekibe, farmerbe) felment a főoltárhoz és meggyújtott egy gyertyát. Közben egy nagyon szép ének szólt, és én ettől a jelenettől nagyon elérzékenyültem, így köszönetet mondtam azért, hogy ma este itt lehetek.

Mindeközben egy hivatásos „furbo”, egy római öreglány tuszmákolta magát mellém, és hamis fejhangjával csatlakozott a kórushoz, gondolván, ha ezt nem teszi, menten elkárhozik. Finoman feléje lövelltem egy rosszalló pillantást, de nem ért célba, a hölgy tovább rikácsolt mellettem. A szertartás egy pontján az emberek váratlanul elkezdték ölelgetni és csókolgatni egymást, és ebből rögtön rájöttem, hogy most nekem össze kéne ölelkeznem a mellettem állókkal, többek közt ezzel a Vörös Rébével is itt a balomon. Már tápászkodott is fel, rámnézett, de csak a kezét nyújtotta és azt mondta: Pace. Aztán jobbra fordultam, és ott is kezet ráztam a szomszédaimmal – pace, pace, azaz: béke, béke. Ezzel a szertartás véget ért. Boldogan és hálával telve távoztam a templomból, és gyalogosan visszaindultam a belváros felé.

Ui:

Ez itt a Santa Maria in Trastevere, előtte a világító nyuszifülek reménytelen árusaival

Ezt egy kirakatban találtam: a tészta neve az, hogy "fütyikék" :)

 

Majdnem...

Kedden este elmentem a Humanista Tanulmányok Világközpontja szervezet Salvatore Puleddáról elnevezett csoportjának egy szemináriumára, melynek azt a kecsegtető címet adták, hogy „Spiritualitás: mítosz és tapasztalat”. Egy Assaggi nevű könyvesboltban volt a találkozó, és nem tudnám megmondani, ez Rómának melyik városrészében található, de roppant autentikusnak találtam a sok kis vendéglőjével. Szemmel láthatóan ez a vérbeli római bennszülött fiatalok egyik törzshelye.

Lopva néztem be az ablakon, és mivel nem láttam bent senki ismerőst, kissé félszegen léptem be a boltba. De egyet se tudtam fordulni, máris odapattant mellém egy Isabell nevű humanista lány, aki elkezdte darálni nekem, hogy hallotta, hogy munkát keresek, és az egyik kollégájának az ismerőse eladót keres egy sportboltba, érdekel-e az állás? Ja, és holnap kéne kezdeni. Mivel hihetetlenül gyorsan beszélt, kis fáziskéséssel tudtam csak megemészteni a hallottakat, és bár az ajánlata nagyon váratlanul ért, rögtön igent mondtam. Elkérte a telefonszámomat azzal, hogy elküldi a kolléganőjének, aki majd hívni fog és megbeszélünk mindent. Köszi, köszi, hebegtem, és elindultam a vécére. Alighogy letoltam a nadrágomat, csörgött a telefonom. A vonal túlsó végén a kolléganő volt, aki megadott nekem egy másik számot, amit fel kell majd hívnom. Kb. két mondatom után levette, hogy nem vagyok olasz, és ekkor a hangjában valami furcsa rosszallást éreztem, mint akinek rossz árut sóztak a nyakába. Nem volt egy kifejezetten önbizalom-növelő helyzet, pláne, ahogy a térdig letolt farmerben álltam a vécében…de mindegy, túl kellett esni ezen az első telefonos állásinterjún.

A szeminárium nagyon érdekes volt. Arról volt benne szó, hogyan tesz kísérletet a művészet, és hogyan tettek kísérletet régen az emberek a mítoszok megfogalmazásán keresztül arra, hogy kifejezzenek olyan megsejtéseket és tapasztalatokat, amelyek a mindennapi valóságban nem megfoghatók, nem láthatók, de bizonyos inspirált állapotokban lehetséges azok megtapasztalása. A lenti képek a helyszínen készültek.

Másnap, azaz ma reggel csörgött a telefonom, és Isabell kollégája keresett ismét, hogy nem telefonáltam annak a csajnak, akinek megadta a számát, és akkor most érdekel-e az állás vagy sem? Elmondtam, hogy tegnap nem tudtam hívni, mivel ezen a találkozón voltam és késő volt, de épp most akartam, és mindjárt hívom is. Ezután felcsörgettem a megadott számot, ahol a csaj elmondta nekem, hogy 11-re ott kéne lennem a Romanina nevű bevásárlóközpontban, és majd beszéljek meg mindent az eladó sráccal. A bevásáróközpontok Róma külvárosaiban vannak, ami azt jelenti, hogy sokat kell utazni ahhoz, hogy az ember odaérjen, így gyorsan összekaptam magam és mintegy másfél óra busz-metró-busz kombináció után meg is érkeztem a célállomásra. Bementem az üzletbe és elmagyaráztam a srácnak, hogy én vagyok az a csaj, aki munkát keres. Nem nagyon értette, miről van szó, így megkérdezte, hogy hívnak. Megmondtam, erre ő megnézett valami cetlit, amin különféle nevek szerepeltek, és azt mondta, hogy sajnálja, de már valaki megkapta az állást. Semmi baj, mondtam és távoztam. Újabb másfél óra zötykölődés hazafelé a buszon – feleslegesen ment el fél nap. Vagyis nem teljesen feleslegesen, mert legalább voltam egy „állásinterjún”, igaz, nem tartott tovább fél percnél. Mondjuk kicsit sokat kellett utazni érte…

Visszaesés

A legutóbbi bejegyzésem óta nem nagyon volt kedvem írni, mivel egy kicsit elvesztettem az önbizalmamat a munkakereséssel kapcsolatban. Ennek oka az volt, hogy találtam egy blogot, amit egy Toszkánában élő magyar szerkeszt abból a célból, hogy mindenféle praktikus információval lássa el az Olaszországban élő vagy oda igyekvő magyarokat. A szerkesztő ezen a blogon kerek perec leírja, hogy jobb, ha ki sem tesszük a lábunkat Magyarországról, mivel úgysem kapunk munkát (mondja ő, aki már évek óta ott él és dolgozik). Aztán beszéltem telefonon egy magyar nővel is, akit egy levelezőlistán ismertem meg. Másfél éve él Rómában, és azóta csak házvezetőnői munkái voltak. Ő is azt mondta nekem, hogy hiába van diplomája, az itt senkit sem érdekel, és finoman kezdett engem is terelgetni a babysitter/takarító csapásvonal felé.

Mindez persze hatott rám, és kissé elkeseredtem. Ugyanakkor azon is gondolkoztam, hogy ez annyira, de annyira tipikusan magyar hozzáállás. Vajon mit mondana egy amerikai egy másik amerikainak hasonló helyzetben? „Menj, csináld meg a szerencsédet, boldog leszel!” És egy magyar? „Áááááá….Olaszország? Áááááá….úgyse fogsz munkát találni. Kinek kellene egy magyar munkaerő? Ááááá…semmi értelme.” EZ a magyar lélek. Évszázados pesszimizmus csörgedezik a vérünkben, ennek megfelelően én is elkezdtem kicsit szorongani.

Azért történt jó is. Például péntek este Barbarával elmentem a Testaccio városrész egyik mulatójába. A Testaccio Róma egyik legrégibb városrésze, ami sokak szerint nagyon romantikus hely, szerintem inkább lerobbant. Mindenesetre szórakozás szempontjából ez a városrész felel meg a budapesti régi zsidónegyednek, azzal a különbséggel, hogy itt nem romkocsmák, hanem bárok sorakoznak egymás-hegyén hátán. A hely, ahová mentünk, egy Alibi nevű meleg bár volt, ahol egy zsidó fickó mutatta be egy leszbikus nő életéről írt könyvét. Elég jól értettem azt, amit beszéltek, ettől kicsit megnőtt az önbizalmam. Meg attól is, hogy beszéltem 2 mondatot egy öreg fickóval, aki elmesélte, hogy valamikor a hetvenes években járt Budapesten. Beleolvastam a könyvbe is, amelyről közepes olasztudásom alapján is meg tudtam állapítani, hogy ún. ponyva stílusban íródott, magyarán az író nem tud írni, de a téma állítólag jó, legalábbis a méltatók ezt állították róla.

A bemutatónál jobban izgatott a svédasztal, amely tele volt rakva mindenféle házi finomságokkal. Befizettem a hozzájárulást és szépen sorban álltam a kajáért. Mindenből pakoltattam a tányéromra, mert ki akartam próbálni az 'igazi' házi ízeket. Volt a kínálatban lasagna, frittata (ez egy omlettféle zöldségekkel), tepsis krumpli, valami paradicsomos húsgombóc, mozzarella, pizza rustica (spenótos és sonkás), szalámis panini (szendvics), és végül tiramisu. Ezek közül csak a paradicsomos húsgombóc és a tiramisu érdemel említést, a többi nem okozott különösebb gyönyörűséget. Az esti partin már nem maradtam ott, mert elképesztően hideg volt, úgyhogy degeszre tömött bendővel este 10 körül hazagurultam.

A legabszurdabb dolog a világon

Tudjátok, mi a legabszurdabb dolog a világon? Az olaszul beszélő kínai. Ezt a mellékelt videóval is alá tudom támasztani:

Rómában népes kínai kolónia él, akiknek idősebb tagjait nappal nem nagyon lehet látni az utcán, mivel az üzleteikben húzódnak meg (az egyik legabszurdabb kínai egyébként az utcámban dolgozik: egy kis kirakatban ül egész nap, szemben a járókelőkkel, és rezzenéstelen arccal mered a laptopjára. Mögötte a polcokon rengeteg számítástechnikai kütyü, de még egy embert sem láttam se bemenni, se kijönni a boltból. A kis kínai fel sem pillant a monitor mögül, így ücsörög reggel kilenctől este nyolcig. Néha elkap az inger, hogy berontsak hozzá és felelősségre vonjam, hogy tulajdonképpen mi a fenét csinál itt, de félek, hogy nemzetközi embercsempész, és rögtön agyonlő. Szerintem abszurd a csávó.)

Visszatérve az olaszul beszélő kínaiakra: estefelé elég sok fiatal mászkál az utcákon, ahogy az illik, és mivel egy bizonyos életkorban a kínaiak is fiatalok, ők is mászkálnak az utcán. Nem elég, hogy mászkálnak, de a tetejébe olaszul beszélnek, ezzel teljes tudathasadást idézve elő bennem. Úgy érzem magam, mintha egy filmet néznék, ami alatt elcsúszott a hang, és nem áll össze egységes egésszé a kép.

Róma egyébként – függetlenül attól, hogy rengeteg bevándorló él itt, és attól is, hogy rengeteg külföldi turista és diák látogatja, – nem egy kozmopolita város. Nem olyan, mint például Berlin, ahová az ember megérkezik, és azonnal beszippanthatja a világváros szabad levegőjét. Berlin ronda, de befogadó és szabad hely. Róma szép, de – Róma. És ehhez úgy tűnik, egyelőre ragaszkodnak is az itteniek; eszük ágában sincs gyorsétterembe járni vagy mexikói kaját enni. És eszük ágában sincs megtanulni angolul. Meg általában más nyelveken sem. Róma – egy életforma. 

 

A kajáról jut eszembe, hogy nem ettem itt még egy jó sütit sem, kérem. Minden tészta kemény, és a tölteléket pedig vagy sikerül eltalálniuk, vagy nem. Előszeretettel használják még a cukrászdákban is a nutellát, mint tölteléket (hhörrr, mondaná erre egy magára valamit is adó magyar cukrász). Pár napja például szállásadómhoz, Mártához voltam hivatalos vacsorára, ahová a másik meghívott vendég, Elena egy tortával érkezett (én egy kondér pörkölttel). A torta egy gyönyörű rokokó dobozba volt becsomagolva, mintha legalábbis egyenesen a Ruszwurmból hozták volna. A reakciókból ítélve úgy is volt, egy jó nevű római cukrászda termékét rejtette a dobozka. Mikor kicsomagolták, értetlen arccal vettem tudomásul, hogy egy nutellával vastagon megkent pitét fognak ma este nekem desszertként felszolgálni, amit némi fehér csokoládéval cifráztak. Amikor beleharaptam, azt hittem, menten kihullanak a fogaim, annyira édes volt. De úgy tűnik, a nutella az olaszok számára olyan, mint a magyaroknak a túrórudi. Bármikor, bármilyen mennyiségben képesek fogyasztani.

Arra is rájöttem, hogy az olaszok nem csak azért esznek folyton pasztát, magyarul tésztát, mert szeretik, hanem azért is, mert ez a legolcsóbb kaja. Én is javarészt fokhagymás spagettin élek, ami egyébként isteni finom egy kis pecorino sajttal megszórva, és egy adag kijön kb. 50 centből, azaz 150 forintból (ugyanezt egy belvárosi étteremben 10 euróért szolgálják fel a turistáknak). Szóval azt sejtem, hogy a tradíción túl van némi gazdasági megfontolás is a paradicsomos tészta és a saláta mértéktelen fogyasztása mögött. 

Néhány éjszakai képpel búcsúzom mára. Puszilok mindenkit odahaza:)

      

Kirándulok

Hétvégén ismét Attiglianoba utaztam. Federica – aki egy nagyon szimpatikus római humanista – írta nekem, hogy lesz egy találkozó a parkban, így lesz lehetőségem ismerkedni a helyiekkel. Uccu hát.

A szombat déli vonaton a mellettem lévő négyes ülésen két amerikai pár foglalt helyet. Első pillantásra levettem, hogy nem turisták, hanem valamiféle kiküldetésben lehetnek itt. A bennfentesek mindentudásával gúnyolódtak az olaszokon, elsősorban a vasúti alkalmazottakon és a vasúton. Dicsőítették Kaliforniát, és meg voltak győződve arról, hogy pusztán az a tény, hogy ők onnan származnak, a világ legfaszább embereivé teszi őket.

Orte-ban kell átszállni az Attigliano felé menő vonatra, és ekkor történt egy nevetséges jelenet. Amikor felszálltam a Firenzébe tartó vonatra, az egyik amerikai odajött hozzám, és - nyilván azt gondolta, hogy valami ostoba helyi vagyok,- egy elképesztően lebutított szóhasználattal megkérdezte, hogy ez a vonat megy-e Firenzébe. Összeszedtem minden eleganciámat és megmondtam neki - angolul -, hogy nem értem, mit akar mondani, de ez a vonat Firenzébe megy és fél óra múlva indul. Teljesen összezavarodva távozott, és még vagy 10 percig nem mert felszállni a vonatra. Feltehetőleg egy pillanatra abban sem volt bizonyos, hogy beszél-e angolul. Hüje.

Nem sokkal azután, hogy megérkeztem Attiglianoba, megkezdődött egy véleménycsere az aszkézisről. Beültem a körbe és próbáltam fülelni, miről beszélnek, de természetesen a felét sem értettem. Aztán kisebb csoportokban folytattuk a beszélgetést, és ekkor az egyik milánói lány készségesen jelezte felém, hogy ő majd fordít nekem angolra. Ez a fordítás abból állt, hogy ötletszerűen egymás mellé pakolt különféle angol szavakat, amiből kerekedett egy olyan mondat, aminek semmi értelme nem volt. Egy ideig próbáltam koncentrálni, de aztán nagyon belefáradtam abba, hogy se a firenzei dialektust, se ezt az angol halandzsát nem értem, így inkább elvonultam olvasni. Az a mondat járt a fejemben, amivel Silo zárja a Szenvedés gyógyítása című beszédét, ami úgy szól, hogy „egyszerű elveket kövess”. Jelenlegi helyzetemben ezt a tanácsot érzem legmegfelelőbbnek, és ennek szellemében próbálom kialakítani a napi személyes munkáimat is.

Este megérkezett Pusi és Ádám is, akikkel vasárnap kirándulni mentünk a környékre. Elmentünk meglátogatni Bomarzoban a Szörnyek parkját abban a hiszemben, hogy mi leszünk az egyedüli látogatók, hisz ki a fenét érdekelne még rajtunk kívül egy alkimista kert? Nagyot tévedtünk. Umbria összes, öt év alatti kisgyermekkel rendelkező családja ezt a napot választotta a park meglátogatására. A kis Frankók, Lucsánók és Andzselák idegborzoló sikításától zengett egész Bomarzo, lehetetlenné téve a csendes sétát és elmélkedést. A gyerekeknél jobban talán csak a szülők üvöltöttek. Gyorsan menekülőre fogtuk a látogatást, és elvonultunk várost nézni, de előtte készítettem néhány fotót:

Bomarzo feltehetően az egyik leggyönyörűbb középkori kisváros a világon. Az ember egy időutazáson érzi magát, amit csak fokoz a szieszta ideje alatt alvó város utcáinak néptelensége. Csak a szelesre fordult időjárás akadályozott meg minket abban, hogy több időt töltsünk el ebben a meseszép városkában.

Aztán még átugrottunk a szomszédos Mugnanoba, végül Giove-ban zártuk a napot. Ez Giove:

Jó éjszakát, kedves gyerekek! 

Római hétköznapok

Nem írtam még arról, hogy mi is a helyzet a munkakereséssel, pedig nyilvánvalóan ez nem egy elhanyagolható információ. Még múlt héten, a megérkezésem után felhívtam telefonon a Római Magyar Nagykövetséget, hogy némi praktikus tanácsot kérjek tőlük. A kagylót egy idősebb hölgy vette fel, aki kiégett hangjából ítélve minimum ötezer éve dolgozhat a nagykövetségen, és ezen idő alatt tiszta szívből meggyűlölte honfitársait. Bizonyára Terikének hívják, és még bölcsészhallgatóként ragadt itt Rómában, lelkesedése az olasz kultúra iránt azonban idővel megkopott, és most már leginkább arról álmodozik, mikor mehet végre nyugdíjba. Szóval Terike nem mutatkozott túl segítőkésznek, rögtön lepattantam róla a kérdéseimmel, mint a gumilabda. Így sajnos nem lettem sokkal okosabb, mint azelőtt.

A legfontosabb dolog, ami nehezítette a munkakeresést, az az volt, hogy napokig nem sikerült csatlakoznom a lakásban a nethez, és így mondjuk elég nehéz önéletrajzokat küldözgetni. Minden nap el kellett mennem a közeli internetkávézóba, amiről annyit kell tudni, hogy a számítógépeket olyan ügyesen helyezték el benne, hogy közvetlenül a játékgépek szomszédságában találhatók, mely utóbbiakon a helyi fiatalok naphosszat őrjöngve játszanak. Így persze egy óránál többet lehetetlenség volt kibírnom ott; csak a legszükségesebb levelezéseket tudtam lefolytatni. Munkakeresésem főként a Porta Portese átnyálazására korlátozódott, ami egy kb. 120 oldalas hirdetési újság olyan apró betűvel szedve, hogy az embernek kifolyik tőle a szeme. Hétfőre ettől a helyzettől már nagyon frusztrált lettem, és azt mondtam magamnak, hogy ha nem sikerül megszerelnem a netet, akkor nem érdekel, elmegyek egy telefonszolgáltatóhoz és veszek egy mobilinternetet. Szerdán reggel még egy utolsó erőfeszítést tettem, végigvizsgáltam milliméterről milliméterre a routert, a zsinórokat, mindent…és akkor rájöttem, hogy egy olyan kábellel próbáltam eddig csatlakozni a nethez, aminek a vége nem volt benyomva a routerbe. Magyarán eddig egy sima kábelt nyomkodtam a laptopomba, és csodálkoztam, miért nincs netem. Eh-he. Heh-he. De legalább az idegeim kisimultak.

Ez az álláskeresés amúgy egy egész napos meló, és rettenetesen fárasztó. Órákig tart, amíg az ember végigböngészi a neten a hirdetéseket, regisztrál különféle ügynökségekhez, pihenésképp pedig átnézi a helyi újságot. Délutánra így aztán nagyon elfáradtam, és elmentem sétálni a környékre.   

Itt a közelben található a Villa Torlonia, amelyet egy gyönyörű park vesz körül, és amely – többek közt - arról is nevezetes, hogy itt lakott Mussolini. A parkban található egy Bagolyház névre hallgató épület, amelynek tervezőjét feltehetően valamelyik Grimm-mese ihlethette meg akkor, amikor a terveket kieszelte. A helyiek ide járnak futni, focizni, hintázni, szerelmeskedni, napozni, könyvet olvasni, keresztrejtvényt fejteni, vagyis: kicsit nyugalomban lenni.

Összesen vagy három órát sétáltam, ezalatt egy csomó fényképet készítettem. Ime néhány:  

Ez a Bagolyház, vagyis a Casina delle Civette. Érthetetlen, mit keres egy ilyen épület Rómában.

Ez pedig a park:

És itt lakott a Duce:

Hazafelé lefotóztam néhány házat

 

Meg virágot

Nem írtam még a római ismeretségeimről, pedig már magyar vacsora is volt itt, kérem, csak úgy csurgott a pörköltszaft a római szájakról. Pusi áldásos közbenjárásának köszönhetően zsír és szalonnaszállítmány is érkezett otthonról, így lassan én is elkezdhetem vendégül látni újdonsült ismerőseimet – akikről kicsit később részletesen is fogok majd értekezni.  

És állítólag holnap megérkezik az ősz Rómába.

Visszatérve a vonatokra...

Mint előző bejegyzésemben írtam, szombaton Attiglianoba utaztam, ezért előző nap megnéztem a Trenitalia honlapját, hogy mikor indul vonat. Emlékeztem, hogy amikor júliusban itt jártam, a menetrend szerint volt egy vonat 11 óra körül. A honlapon található információk szerint azonban a szombati napon Attiglianoba csak reggel 8-kor megy egy vonat, ezt követően pedig legközelebb valamikor csak délután háromnegyed 1 körül. Ezt nem igazán akartam elhinni, ezért úgy gondoltam, hogy valamikor délelőtt elindulok otthonról, és bizonyára találok valami megoldást.

Háromnegyed 12 körül már a pályaudvaron is voltam, és azonnal besoroltam a jegyautomatákhoz. Ezek olyan okos kis szerkezetek, amelyek megmutatják a tudatlan vásárlóknak azt, hogy mikor megy vonat a kívánt célállomásra. Beütöttem hát, hogy Attiglianoba szeretnék menni, és a gép rögtön meg is mondta nekem, hogy legközelebb délután 3-kor indul oda vonat. Hát ez fantasztikus, gondoltam, még rosszabb, mint a honlapon adott információ. Megnyomtam a tutte le soluzioni gombot, és persze kiderült, hogy van egy másik vonat is, ami kb 8 perc múlva indul. Gyorsan megvettem hát a jegyet és rohantam az első vágányhoz.

Tudni kell, hogy Olaszországban a vasúti menetjegy megvásárlása önmagában még nem jelent egyet azzal, hogy minden akadály elhárult az utazás elől. A jegyet ugyanis a peronok mellett felszerelt sárga kis automatáknál le kell bélyegezni, ennek elmulasztása súlyos bírságot vonhat maga után. Benyomom a jegyemet az egyik dobozba: nem történik semmi. Benyomom egy másikba: semmi. Elkezdek egyik doboztól a másikig rohangálni, közben a vonat indulásáig már csak 5 perc van hátra. Mindegyik doboz kijelzőjén az olvasható, hogy fuori servizio, azaz üzemen kívül. Hát ez remek, gondolom, most mi a fenét csináljak? Ekkor észreveszem, hogy a peron elején áll egy kalauz, - aki feltehetően mellékállásban Armani-modellként egészíti ki fizetését – körülötte embertömeg, akik jegyüket nyújtogatják felé. Mr. Armani feladata az, hogy az utasok jegyét manuálisan érvényesítse. Ez azt jelenti, hogy tollal hosszú sorokat vezet rá az utasok jegyeire, miközben néha elkezd telefonálni a mobilján.   

Odafutottam gyorsan Armanihoz, aki fontosságának teljes tudatában kezelte a jegyeket. Különösen ügyelt arra, hogy legalább fél percet elpepecseljen egy-egy jeggyel, hiszen tudta (és ki is élvezte), hogy most minden utazó sorsa az ő kezében van, és csak azokkal gyakorol kegyet – 2 perccel a vonat indulása előtt – akikkel épp kedve tartja. Ebben a jelenetben megértettem azokat a sztorikat, amelyeket az olasz hivatalnokokról hallottam; az „ügyfélbarát”, mint olyan, nem szerepel a szótárukban. Épp ellenkezőleg: az ügyfél legyen hálás, amiért voltak kegyesek foglalkozni vele.

Armani megkegyelmezett nekem, így még éppen elérhettem a vonatot – amin persze ülőhely nem volt, de ez ekkor már a legkevésbé sem zavart. Boldogan robogtam a vonaton, a sínek melletti földeken birkák, tehenek legelésztek. Sütött a nap.  

Fordítsuk komolyra a szót

2011. október 1. Attigliano

A hétvégét Attiglianoban terveztem eltölteni, hogy kicsit áttekintsem az a munkát, amit az elmúlt évben az Iskola folyamata alatt végeztem. Most, hogy újraolvasom ezeket az egy, másfél évvel ezelőtti bejegyzéseket, azok a félelmek, amelyek akkor fogva tartottak, fényévnyi távolságból tekintenek rám. 

Most, hogy végre elköltöztem Rómába, teljesen világossá vált számomra, hogy nem tudtam volna otthon folytatni tovább az életemet. Le voltam blokkolva, be voltam ragadva egy kialakulási tájba, amely fogva tartott. Az idegen országba történő költözés sokkjának kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a bennem lévő blokkok valamelyest elkezdjenek feloldódni. (A háttérben Umbria harangjai szólnak; itt még a harangok hangja is szebbnek tűnik, mint otthon. Csendesen hanyatlik le az őszi nap, amelynek melege még mindig a nyarat idézi. Este hat óra van, a hőmérő 28 fokot mutat. Nem akarok többé hazamenni, megmagyarázhatatlanul boldog vagyok.)

Még egy fontos felismerésem volt, amikor újra elolvastam az önéletrajzomat. Rájöttem, hogy igazából sosem volt értelem az életemben, és rengetegszer menekültem másodlagos dolgokba, azokon keresztül próbáltam valahogy értelmet és irányt adni az életemnek. (Nem csoda, hogy nem sikerült.) És amikor ezek a másodlagos dolgok nem hozták meg számomra a boldogság érzését, mindezt kudarcként éltem meg és elkezdtem leértékelni önmagam.

Elvonultam a Multiuso emeletén lévő kisszobába, és elkezdtem relaxálni. A külső relax alatt rengeteg kép úszott be a fejembe, és ebből rájöttem, hogy a bennem lévő feszültségek főleg mentális természetűek, ezért érdemes lenne a mentális relaxációra több figyelmet fordítani. Azzal, hogy a figyelmemet most kizárólag a relaxra fordítottam, sikerült egy nagyon alapos ellazulást előidéznem. Aztán kimentem a teraszra, és élveztem ezt a csodálatos napsütést és tájat. 

Annyira boldog voltam, hogy elmentem a Salaba (lásd kép fentebb) köszönetet mondani. Egyedül voltam a csarnokban, kezeimet a szívemre szorítottam, és fülig érő mosollyal köszönetet mondtam azért, ami velem most történik. Ezért a boldog, felszabadult állapotért, amiben most érzem magam. Eszembe jutott az Emberivé tenni a Földet c. könyvből az Érvényes cselekedetre vonatkozó rész, amelyben Silo azt írta, hogy „(…) Félreismerhetetlen az érvényes cselekedet, melyet ezerszer ismételnél, ha megannyi életet élnél is!”

Mióta itt vagyok Olaszországban, nem tudok szomorú lenni, folyamatosan azon kapom magam, hogy mosolygok.  

Elolvastam Salvatore és Silo beszélgetéséről készült jegyzetet, amely a Halálról szól. Ez egy nagyon tömény, nagyon sűrű anyag, és ha nem lennék siloista, bizonyára egy szavát sem hinném el. Mivel azonban azt tapasztaltam, hogy Silo semmi olyat nem mondott az emberről vagy az élet értelméről, amely ne lett volna igaz, ez a beszélgetés a halál témájáról felkavart (nem először). Ennek a beszélgetésnek – vagy inkább tanításnak - a lényege az, hogy minden, amit teszünk az életünkben, egy ún. „Duplában” rögzül. Ez a Dupla olyan, mint a test lenyomata, mint egy „fénykép”. Amikor meghalunk, ez a Dupla annak megfelelően bomlik fel vagy marad egyben, mennyire éltünk egységesen, és mit kezdtünk az életünkkel azokból a feltételekből kiindulva, amelyet a születésünkkor kaptunk. Azaz, milyen „szellemi irányba” haladt az életünk. Amikor meghalunk, azok a Duplák, amelyek ellentmondásokból épültek fel, feloszlanak. Azok, amelyek nem oszlanak fel, megmérettetnek egy „nem emberi” igazságosztás által. Mérlegre kerülnek a Duplában rögzített cselekedetek. (Hogy ki vagy mi „méri meg” ezeket a cselekedeteket, arra Silo azt mondta, hogy „ez nem lényeges”:)).

Salvatore kiemeli, hogy számára óriási jelentőséggel bír az a felismerés, hogy csak ebben a földi életben van lehetősége arra, hogy a cselekedeteit egységessé formálja és megszüntesse az ellentmondásait, a halála után többé erre már nincsen lehetősége. Mindez arra sarkallja, hogy ennek megfelelően alakítsa át az életét.

De mivégre kéne egységessé formálni a cselekedeteket? – merült fel bennem a kérdés. Mindamellett, hogy az ember mindig is vágyott az örök életre, és ez egy útja lehet ennek; mi érdeke – ha ennek a szónak egyáltalán bármiféle értelme van ebben a kontextusban – fűződik az Életnek ahhoz, hogy az egységes cselekedeteken keresztül megújuljon? Talán ebből a pszichofizikai energiából táplálkozik? Ebből növekszik? És megszűnhet-e az élet teljesen, vagy örök és állandó? De ha örök és állandó, akkor neki tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mit kezdünk az életünkkel. Egyedül az embernek nem mindegy, mit kezd vele. És egyedül az embernek van lehetősége arra az összes élőlény közül, hogy a cselekedetei egységessé alakítása által az örökkévalóság részesévé váljon.

Semmit sem tudok.

  

Ügyintézek

2011. szeptember 30.

Ma elintéztem egy fontos dolgot: vettem egy olasz mobiltelefont. Amikor bementem az üzletbe, odajött hozzám egy eladó, akitől megkérdeztem, hogy beszél-e angolul. Persze, vágta rá rezzenéstelen arccal, és máris elkezdte magyarázni nekem az ajánlatokat – olaszul. Az eladó hölgy egy papírra firkálta fel azt a két tarifacsomagot, amely szerinte számomra a legmegfelelőbb lehet. A vizuális segédeszközzel alátámasztott magyarázat nagyjából abból állt, hogy leírta egymás alá a következőket: 1 Euro, 2 Euro; majd a kezében lévő tollal villámgyorsan hol egyikre, hol másikra bökve megkérdezte, hogy melyik ajánlatot választom. Persze fogalmam sem volt, melyiket kéne választanom, de végül a 2 eurós mellett döntöttem, és azzal a kellemetlen érzéssel távoztam a boltból, hogy bizonyára az 1 eurósat kellett volna választanom. Azt hiszem, meg kell szoknom azt az érzést, hogy itt néha fogalmam sincs arról, mi történik velem.

A telefon megvásárlása után kószálni kezdtem Róma belvárosában. A nap gyönyörűen sütött, a szeptember végi időjárás magyar viszonylatban elképzelhetetlenül meleg. Azon gondolkoztam, hogy valószínűleg rosszul csomagoltam össze a holmijaimat, mivel a nyári cuccaimat otthon hagytam és csak az őszieket hoztam magammal, azonban Rómában még nyoma sincs az ősznek. Vígan virágzik a leander és a bougainvillea, és kígyózó sorok állnak a fagyizók előtt. Csak a turisták fullasztó tömegének hiánya jelezte, hogy beköszöntött az utószezon, és az örök várost végre visszafoglalhatták jogos birtokosai, a rómaiak.

Elsétáltam a Trevi-kútig, amely azt hiszem, az egyetlen olyan hely Rómában, amelyet állandó megszállás alatt tartanak a turisták. A kútnál lefényképeztem egy francia párt, amelynek férfitagja valami észveszejtően jóképű volt, aztán tovább baktattam kedvenc helyem, a Pantheon felé. Betoltam egy granitát a Tazza D’Oro-ban, közben elméláztam a valaha patinás épületek melegre barnult homlokzatain. Róma: a megkopott barokk diadala.

Mint minden rendes magyart, két nap után engem is elkapott az édesség utáni fékezhetetlen vágy. Mint űzött vad, mentem a helyi pékségig, amelynek pultján csupa ismeretlen, helyben készült sütemény tornyosult. Kiválasztottam egy olyat, ami leginkább kispárna formájú tiramisura emlékeztetett, és boldogan távoztam a zsákmánnyal. 

Rövidesen megállapíthattam, hogy sikerült valami kőkemény linzert vennem, ami nyomokban csokoládétölteléket tartalmazott, természetesen azt is kőkemény kiadásban. Elég furcsa, semmihez sem hasonlítható íze narancsvirágvízre emlékeztetett, valószínűleg azzal igyekeztek feldobni a süteményt. Jelentem, nem sikerült. Pochissima dolce vita.          

Welcome to Banglaworld!

2011. szeptember 29.

Ma reggel Lorenzo sms-ére ébredtem, melyben kedvesen tudatta velem, hogy: Benvenuta a Roma! – azaz: Isten hozott Rómában! Szokatlan és örömteli ez a figyelmesség, amellyel körülvesznek itt a humanisták. Persze mindig is tudtam, hogy humanistának lenni óriási szerencse, hiszen ennek köszönhetően a világ minden táján cukorfalat emberekkel lehet találkozni; mégis örülök ennek a kedvességnek, amely óvóan és melegen befogad ebben az idegen országban.

Elmentem bevásárolni és vettem egy Porta Porteset. Ez az újság a helyi Expressz, tele van apróhirdetésekkel. Találtam is benne egy álláshirdetést, amiben magyar anyanyelvű embereket keresnek valami marketinges munkára. Eléggé kamunak tűnt, de azért elküldtem a jelentkezésemet.

Bevásárlás után tettem egy sétát a környéken. Olyan furcsa volt, hogy valahogy nem éreztem magam idegennek. A tegnapi eufórikus hangulat átcsapott egyfajta biztonságérzetté. Vagyis, mintha otthon lennék, csak másképp. Az egyetlen dolog, ami nagyon más, maga a római táj: magával ragadott ez a szeptember végi meleg, ami olyan meleg, mint odahaza az augusztus; a langyos, buja augusztus, az édesre érett gyümölcs lágyan roppanó csendessége. 

Itt lakom, látod, ez az a ház:)

Az utca végén van egy kis folyó:

Ez pedig a Piazza Sempione, ahol fel- és leszállok a buszról:

Rómában a McDonald's is a helyi igényekhez alakítva reklámozza magát:)

Este aztán történt egy érdekesség. Kiderült, hogy a szomszéd lakótömbtől csupán egy hártyavékony fallal elválasztott otthonom egy bangladesi közösség imaházat megszégyenítő tűzfészkével határos. Ez a közösség – tagjainak létszámát megbecsülni nem tudom – ma este kb. egy órán keresztül skandált monoton hangon valami szent szöveget, amely jobb helyeken nyilvánvalóan az esti étkezéshez kapcsolódó szertartás kötelező előjátéka. Amennyiben ez a szertartás minden este megismétlődik, a Híradó rövidesen arról fog tudósítani, hogy egy zavarodott elméjű magyar munkanélküli levetette magát egy római lakóház nyolcadik emeletéről, miközben „vesszem Allah” jajveszékelés hagyta el ajkát. Welcome to Banglaworld!