Kóborlásaim

Az egész napos laptop előtt ülés káros egészségügyi mellékhatásait csökkentendő, az estéimet általában azzal töltöm, hogy felülök a buszra és bemegyek Róma belvárosába sétálni. Ez a tevékenység segít abban, hogy mind fizikailag, mind szellemileg kissé felfrissüljek, másfelől pedig abban is, hogy találkozzam hús-vér emberekkel, és kicsit jobban megismerjem, megfigyelhessem a várost. Ezeken az estéken sohasem unatkozom, habár egyedül bolyongok az utcákon. A város minden alkalommal akkora hatással van rám, mint amikor az ember a szerelmével találkozik: a találkozó után könnyed szökdécseléssel, energiával és reménnyel telve tér haza.

A római tömegközlekedés kiszámíthatatlanságának következtében általában sohasem oda jutok el, ahová eredetileg indultam. Pár napja például a Trastevere negyedbe terveztem tenni egy kirándulást, de a busz dugóba keveredett, és a sofőr úgy gondolta, hogy akkor ő most mégsem a kijelölt útvonalon megy, mert bizonyára van egy kevésbé forgalmasabb. Később kiderült, hogy ebben tévedett. Este hat után Rómában nincs olyan utca, ahol ne lenne irgalmatlan dugó, amiben aztán az ember órákig tanyázhat. Mikor láttam, hogy a busz börtönéből előreláthatóan két órán belül nem szabadulok, valahol kiszálltam és kóvályogni kezdtem az utcákon. Sok este végződik hasonlóan itt.

Az esti Róma egyik legcsodálatosabb látványossága a Foro Romano. Ez a hely régebben éjjel-nappal nyitva volt a látogatók előtt, és bárki ingyenesen bemehetett megcsodálni az ősi romokat. Aztán a római vezetés valami érthetetlen, lélekgyilkos megfontolásból úgy döntött, hogy bezárja a helyet, és ezentúl csak belépő ellenében teszi látogathatóvá a Fórumot (természetesen csak nappal). Ennek az ostoba döntésnek köszönhetően erre a lenyűgöző helyre éjjel már nem lehet bemenni, de a kerítésen kívülről is, egy szál reflektor fényében is olyan hangulatot áraszt magából, amitől az ember legszívesebben megőrülne, mert ebben a hangulatban van valami különösen mély, nagyon távoli hang, amelytől az ember úgy érzi, hogy ez a hely még most is él és a szemlélő is benne él; és nincs idő és nem múlt el kétezer év, hanem mindez itt van, előttem és bennem egyszerre.

Aztán ott van a Piazza Navona, amely nappal gyakran elviselhetetlenül tömve van turistákkal, de estére megszelídül és átalakul a tér: valahogy átveszi az uralmat fölötte a három kút csobogása és az utcazenészek muzsikája. Legutóbb, amikor arra jártam, különösen jó hangulatú koncertet adott ott egy magyar cigányzenekar: a Budapest Bár stílusában adtak elő számokat, a közönség pedig (melynek tagjai javarészt külföldiek voltak) párás tekintettel gubbasztott körülöttük és nem bírt elmozdulni a koncert végéig – valószínűleg nem sokan sejtették közülük, hogy magyar cigányok zenélnek nekik itt, Róma egyik legszebb terén.

Róma utcái egyébként este többnyire már üresek. A helyiek többsége a hirtelen beköszöntött hideg miatt sokkos állapotban tapad otthon a fűtőtestekre; egyedül a takonylabdaárusok nem tágítanak, és rettenthetetlenül dobálják a kövezetre gusztustalan labdacsaikat, miközben széles vigyorral mondják: I like it! Meg kell mondanom, hogy a bevándorló utcai árusokat nem irigylem. Kora reggeltől késő estig kolbászolnak fel-alá, és árukészletüket a helyszínnek, a napszaknak és az időjárásnak megfelelően változtatják. Reggel például takonylabdát dobálnak vagy táskát árulnak, aztán délután előkerülnek a rózsák, estefelé pedig a sálak, a világító pörgettyűk és fejdíszek. Esetleg fényképezik a turistákat a Trevi-kútnál, vagy sült gesztenyét próbálnak rátukmálni az arra járókra. Ha esik, a sálakat lecserélik esernyőkre, emellett pedig mindenféle hasznavehetetlen kütyüvel próbálnak üzletelni, pl. falra ragasztható pillangóval, 1 eurós műanyag övvel, fából faragott betűkészlettel, szóval csupa hasznos holmival. Minden bizonnyal sok embert idegesítenek a földre kiterített árukészletükkel, de ahogy elnézem őket, be kell látnom, hogy nem könnyű munka az övék.   

Ma este egyébként kegyes volt hozzám a római BKV, és eljutottam a Trastevere negyedbe. El akartam menni a Santa Maria in Trastevere templomba, ahol van egy Szent Antal szobor. Állítólag aki itt Szent Antalhoz imádkozik, annak teljesülnek a kérései. Amikor nyáron itt jártam, én is felírtam egy cetlire a kérésemet, mely főként arra vonatkozott, hogy a Rómába történő költözésem szerencsés legyen és találjak munkát. Arra gondoltam, hogy most ismét meglátogatom Szent Antalt és emlékeztetem arra, mit kértem tőle.:)

Este nyolc óra után érkeztem a templomba, ahol meglepetésemre éppen valamilyen szertartás folyt. Nem tudnám megmondani, miféle ceremónia közepébe csöppentem, mivel az egész nagyon különbözött az általam eddig látott miséktől. A szertartásvezető – nevezzük így, mivel nem tudom, pap volt-e vagy sem – egy egyszerű, drapp pulóverben beszélt a szószékről az erőszak és a háborúk ellen. Az egész beszéde arra épült, hogy meg kell szüntetni az erőszakot, mint minden baj okozóját a világban, és véget kell vetni a háborúknak. Aztán levonult a szószékről, beült a többi ember közé és onnan folytatta a beszédet. Ekkor egy nagyon szép jelenet következett: elmondta, hogy gyertyát gyújtunk a világban jelenleg zajló minden egyes háború megszűnéséért. Egy fiatal fiú elkezdte sorolni azoknak az országoknak a neveit, ahol most fegyveres harcok folynak, és minden egyes ország nevének említése után egy fiatal (akik nem ministránsruhába voltak öltözve, hanem dzsekibe, farmerbe) felment a főoltárhoz és meggyújtott egy gyertyát. Közben egy nagyon szép ének szólt, és én ettől a jelenettől nagyon elérzékenyültem, így köszönetet mondtam azért, hogy ma este itt lehetek.

Mindeközben egy hivatásos „furbo”, egy római öreglány tuszmákolta magát mellém, és hamis fejhangjával csatlakozott a kórushoz, gondolván, ha ezt nem teszi, menten elkárhozik. Finoman feléje lövelltem egy rosszalló pillantást, de nem ért célba, a hölgy tovább rikácsolt mellettem. A szertartás egy pontján az emberek váratlanul elkezdték ölelgetni és csókolgatni egymást, és ebből rögtön rájöttem, hogy most nekem össze kéne ölelkeznem a mellettem állókkal, többek közt ezzel a Vörös Rébével is itt a balomon. Már tápászkodott is fel, rámnézett, de csak a kezét nyújtotta és azt mondta: Pace. Aztán jobbra fordultam, és ott is kezet ráztam a szomszédaimmal – pace, pace, azaz: béke, béke. Ezzel a szertartás véget ért. Boldogan és hálával telve távoztam a templomból, és gyalogosan visszaindultam a belváros felé.

Ui:

Ez itt a Santa Maria in Trastevere, előtte a világító nyuszifülek reménytelen árusaival

Ezt egy kirakatban találtam: a tészta neve az, hogy "fütyikék" :)