Ügyintézek

2011. szeptember 30.

Ma elintéztem egy fontos dolgot: vettem egy olasz mobiltelefont. Amikor bementem az üzletbe, odajött hozzám egy eladó, akitől megkérdeztem, hogy beszél-e angolul. Persze, vágta rá rezzenéstelen arccal, és máris elkezdte magyarázni nekem az ajánlatokat – olaszul. Az eladó hölgy egy papírra firkálta fel azt a két tarifacsomagot, amely szerinte számomra a legmegfelelőbb lehet. A vizuális segédeszközzel alátámasztott magyarázat nagyjából abból állt, hogy leírta egymás alá a következőket: 1 Euro, 2 Euro; majd a kezében lévő tollal villámgyorsan hol egyikre, hol másikra bökve megkérdezte, hogy melyik ajánlatot választom. Persze fogalmam sem volt, melyiket kéne választanom, de végül a 2 eurós mellett döntöttem, és azzal a kellemetlen érzéssel távoztam a boltból, hogy bizonyára az 1 eurósat kellett volna választanom. Azt hiszem, meg kell szoknom azt az érzést, hogy itt néha fogalmam sincs arról, mi történik velem.

A telefon megvásárlása után kószálni kezdtem Róma belvárosában. A nap gyönyörűen sütött, a szeptember végi időjárás magyar viszonylatban elképzelhetetlenül meleg. Azon gondolkoztam, hogy valószínűleg rosszul csomagoltam össze a holmijaimat, mivel a nyári cuccaimat otthon hagytam és csak az őszieket hoztam magammal, azonban Rómában még nyoma sincs az ősznek. Vígan virágzik a leander és a bougainvillea, és kígyózó sorok állnak a fagyizók előtt. Csak a turisták fullasztó tömegének hiánya jelezte, hogy beköszöntött az utószezon, és az örök várost végre visszafoglalhatták jogos birtokosai, a rómaiak.

Elsétáltam a Trevi-kútig, amely azt hiszem, az egyetlen olyan hely Rómában, amelyet állandó megszállás alatt tartanak a turisták. A kútnál lefényképeztem egy francia párt, amelynek férfitagja valami észveszejtően jóképű volt, aztán tovább baktattam kedvenc helyem, a Pantheon felé. Betoltam egy granitát a Tazza D’Oro-ban, közben elméláztam a valaha patinás épületek melegre barnult homlokzatain. Róma: a megkopott barokk diadala.

Mint minden rendes magyart, két nap után engem is elkapott az édesség utáni fékezhetetlen vágy. Mint űzött vad, mentem a helyi pékségig, amelynek pultján csupa ismeretlen, helyben készült sütemény tornyosult. Kiválasztottam egy olyat, ami leginkább kispárna formájú tiramisura emlékeztetett, és boldogan távoztam a zsákmánnyal. 

Rövidesen megállapíthattam, hogy sikerült valami kőkemény linzert vennem, ami nyomokban csokoládétölteléket tartalmazott, természetesen azt is kőkemény kiadásban. Elég furcsa, semmihez sem hasonlítható íze narancsvirágvízre emlékeztetett, valószínűleg azzal igyekeztek feldobni a süteményt. Jelentem, nem sikerült. Pochissima dolce vita.