Fülig Jimmy római kalandjai véget érnek...

Szerdán visszarepülök Budapestre. Igazából nem tudok semmiféle bölcs konklúzióval szolgálni az olvasóknak, mivel magam sem értem még igazán, miért nem úgy történt minden, mint a filmekben, ahol a jól bevált klisék szerint a kritikus pillanatban feltűnik egy nyájas jóakaró, és megmenti a főhőst attól, hogy könnyek közt belebukjon a Tevere tajtékos hullámaiba. Bizonyára nekem is szükségem lesz egy kis időre ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni a nyájas jóakaró felbukkanásának hiányát, és valahogy integrálni tudjam a történteket.

Pontosan 8 hetet töltöttem itt, Rómában. Ezalatt az idő alatt az eufórikus örömtől a szélsőséges depresszióig az érzelmi skála minden fokát megjártam. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani az átélteket, mint amikor az ember nagyon szerelmes, és erről a szerelemről egyszer csak kiderül, hogy reménytelen. Nagyon intenzív, nagyon felkavaró időszak volt, ami most már a feldolgozási fázisba hajlik.

Az utóbbi hetekben sokat gondolkoztam a kudarc természetén, és azon, hogy vajon kudarcot vallottam-e itt a próbálkozásaimmal. Azt hiszem, hogy valahol mélyen úgy tekintettem az életem során előforduló kudarcaimra, mint véletlenekre, amelyek bizonyosan elkerülhetők lennének a jövőben, ha ezt vagy azt csinálnám, vagy változtatnék az életemen. Most úgy látom, hogy a kudarc valami olyasmi, ami természetes velejárója az életnek, és nem valamiféle véletlen vagy kivételes tragédia. Akkor lesz belőle tragédia, ha ekként tekintünk rá.

És az is kétségtelenül kiderült, hogy sajnos nem vagyok egy rettenthetetlen amazon, aki minden akadályon átverekszi magát, nem fog rajta gyilkos fegyver, és vert helyzetben sem adja át magát a csüggedésnek, hanem halálos sebből vérezve is harcol a végsőkig.

Elfáradtam. Nem megy tovább. És azon gondolkoztam, hogy nem lenne-e egyszerűbb elfogadni a korlátaimat, és egyben magamat is olyannak, amilyen vagyok, ahelyett, hogy örökösen harcban állnék önmagammal, és mindig más akarnék lenni – bárki, csak ne én…    

Nem könnyű feladat.

Folyt. köv. – valahol máshol.

A tömegközlekedés, mint a természetes kiválasztódás helyi eszköze

Ha beköltözöm egy új lakásba, rövidesen két dolog szokott bekövetkezni. Egy: elkezdik felújítani a házat vagy környékét. Kettő: elkezdenek kiégni a villanykörték. A házfelújítás kb. egy hónapja kezdődött, de meglehetősen olaszos tempóban zajlik. Körülbelül mostanra jutottak el odáig, hogy sikerült az állványokat a nyolcadik emeletig felhúzniuk, úgyhogy végre elkezdhetnek dolgozni – bár nem tudom, merjem-e egyáltalán munkavégzésnek nevezni azt a napi három órát, amit a munkások végigkopácsolnak az udvaron. Az általuk végzett tevékenység céljára eddig nem sikerült rájönnöm, és ha ebben a tempóban folytatják, valószínűleg jövő ilyenkorra sem leszek sokkal okosabb. És tegnap megint kiégett egy villanykörte. Ez már a második. Szerintem ez nem normális.

A rómaiakat egyébként úgy vettem észre, minden más olasz utálja. Ezt némileg meg is értem: nincs a Földön még egy olyan udvariatlan népség, mint az örök város lakói. Bár meglehet, hogy ezt a véleményt kizárólag a tömegközlekedési eszközökön tanúsított magatartásuk miatt érdemelték ki tőlem. A buszra feljutás itt olyan, mint a természetes kiválasztódás az evolúcióban – a gyengébb elpusztul a harcban.

Már-már megszállottságnak nevezhető az a törekvés, amellyel a rómaiak igyekeznek felférkőzni a meglehetősen rendszertelen gyakorisággal közlekedő járművekre. Mivel a buszok viszonylag ritkán járnak és általában zsúfolásig tele vannak, a helyiekben kialakult az a szokás, hogy akkor is be akarnak előzni, ha történetesen tökegyedül állsz a buszmegállóban. Mivel mindenképpen előtted szeretnének felszállni a buszra, csak úgy érzik biztosítva az elsőbbségüket, ha pontosan előtted cövekelnek le - akkor is, ha kettőtökön kívül egyébként senki más nem várakozik a megállóban. Valószínűleg az elsőbbség elvesztésétől való félelem alakította ki bennük azt a szokást is, hogy jobbszeretik az úttest felől megközelíteni a megállóhelyeket, mivel így biztosan az első sorba kerülhetnek a várakozók között. De nemcsak azon mesterkednek, hogy a többi utastárs előtt szálljanak fel, hanem azon is, hogy lehetőleg még a leszálló utasok előtt. A leszálló utas is csak egy akadályt jelent a buszra történő mielőbbi feljutásban, így szívesen bocsátkoznak közelharcba velük. Ha pedig egyszer végre feljutottak a járműre, Istent s embert nem ismerve vetik rá magukat az üres székekre (már ha vannak). A megszerzett ülőhelyre, mint értékes trófeára tekintenek, így aztán minimum 100 évesnek kell lenned és mindkét lábadnak amputálva kell lennie ahhoz, hogy valaki átadja neked a helyét. (Ha mégis olyan emberrel találkoznál, aki át kívánja adni neked az ülését, biztos lehetsz benne, hogy nem rómaival van dolgod).

A közlekedés amúgy minden bizonnyal Róma egyik rákfenéje. Még kiutazásom előtt vettem egy könyvet, amit egy Bostonban élő római, bizonyos G. Franco Romagnoli írt a helyi életről. Inkább szociológiai mű, mint útikönyv, de számomra nagyon hasznos információk vannak benne, mindemellett pedig a pasi meglehetősen szórakoztatóan is ír. Ebben a könyvben olvastam, hogy a közlekedési dugók gyökere abban keresendő, hogy Rómában sohasem készítettek városfejlesztési tervet, így aztán az egész város teljesen ötletszerűen épült fel. Főleg az újabb városrészek esetén fordult elő, hogy a befektetők teljesen illegálisan, mindenféle hatósági engedély nélkül kezdték el felhúzni a bérházakat, amiket aztán később természetesen már nem bontattak le, viszont ennek az ötletszerű terjeszkedésnek köszönhetően képtelenség volt utólag kialakítani Rómában egy ésszerű közlekedési hálózatot. Így aztán minden nap hosszú órák telnek el azzal, hogy az emberek a dugókban ülnek, ennek ellenére valami érthetetlen megfontolásból az Istennek se lennének hajlandóak lecserélni az autójukat biciklire. Az autó egyfajta természetes tartozéka a rómaiknak, és elszörnyedve néznek arra az emberre, aki nem rendelkezik a környezetszennyezés eme csúcstermékével. Mindenkinek szent meggyőződése, hogy Rómában nem lehet autó nélkül létezni, mert annyira rossz a közlekedés - és közben nem veszik észre, hogy pont azért ilyen borzalmas a helyzet, mert mindenki mindenhova autóval megy. De erről sosem fogod tudni meggyőzni őket.

  

Görcs és feloldódás

A hétvégén Attiglianoban „A spirituális tapasztalat kifejeződése a művészetben” címmel egy fórumot rendeztek. A fórum kétnapos volt, és az első nap nem igazán sikerült felvennem a kapcsolatot azzal, ami ott történt. A szombati este a Salaban ért véget egy olyan előadással, amely a zene, a kép, a költészet és a tánc kifejeződésein keresztül próbált egyfajta inspirált állapotot teremteni a résztvevőkben. Sajnos bennem nem sikerült ezt a hatást elérnie: az első hónap után teljes szorongás lett úrrá rajtam, hogy nincsenek itt barátaim, bizonyára csak púp vagyok a római humanisták hátán, sosem fogok megtanulni olaszul, senki sem szeret és nem fogok munkát találni Rómában, brühühhühűűű – sírdogáltam. Tényleg nagyon ramatyul éreztem magam attól, hogy nem tudok beszélgetni az itteniekkel, úgyhogy borzasztóan megörültem, amikor megláttam Peter Noordendorpot a fórum résztvevői között: valaki, akivel legalább angolul lehet beszélgetni. 

Aki nem ismeri Petert, annak elmondom, hogy ő egy nagyon régi holland humanista, most olyan 65 éves lehet, és valaha profi táncos volt. Azért jött erre a fórumra, hogy egy szemináriumot, vagy ahogy itt nevezték „laboratóriumot” tartson a spirituális tapasztalat fizikai, azaz testi kifejeződéséről. Én azt gondoltam, hogy majd megtanít minket táncolni, de nem: egy olyan szemináriumot állított össze, ami röpke pár óra alatt eljuttatott a diszciplina 12. lépéséig - legalábbis ehhez tudnám hasonlítani az átélteket. Nagyon különleges módon felépített szeminárium volt, amely lehetővé tette annak megtapasztalását, hogy nem vagyok azonos a testemmel.

Este két római csajjal utaztam vissza a Termini pályaudvarra, és rájöttem arra, hogy nem azért nem tudtam eddig beszélgetni, mert nem tudok olaszul, hanem azért, mert ezidáig szerencsétlenségemre olyanokkal próbáltam társalogni, akik vagy beszédhibásak voltak, vagy nagyon erős római dialektusban beszéltek. Így aztán nem csoda, hogy egy mukkot sem értettem abból, amit mondtak nekem. De most kicsit megnyugodtam, hogy beszélek legalább annyira olaszul, mint amennyire az olaszok angolul – ha nem jobban :)

    

Telefon

Egyelőre nem vagyok elérhető a magyar telefonszámomon, mivel tegnap lepottyant az asztalról a telefonom és szétesett, és sajnos nem tudom a PIN-kódját, hogy újraélesszem szegényt. Amíg az ügyfélszolgálat nem küld vmi életmentő információt, csak az olasz számomon vagyok elérhető +39 366 7232828

Asszem hányok

Nem bírom megállni, hogy ne mondjak/írjak pár szór arról, milyen érzéseim vannak azzal kapcsolatban, ami odahaza (értsd: Magyarországon) történik. A mai napon kiverte nálam a biztosítékot annak az ügyvédnek a feljelentéséről szóló cikk, aki leöntötte kecsöppel az alaptörvényt. Még szeptemberben történt, de hozzám csak most jutott el a hír, hogy egy pesti ügyvéd bement két budapesti kerületi önkormányzathoz, és nemtetszése jeléül egy nagy nullát rajzolt paradicsomszósszal az ügyfélváróban elhelyezett alaptörvényre. Jelen felháborodásom szempontjából tökmindegy, hogy amúgy ez az alaptörvény jó-e vagy sem, a lényeg az, hogy a csávó az erőszakmentes polgári engedetlenség módszerével egyszerűen kifejezte a véleményét valamiről. Mi történik ilyenkor egy egészséges demokráciában? Semmi: az önkormányzati dolgozó fog egy szivacsot, szépen letörli az összedzsuvázott asztalt és megmondja az ügyvéd úrnak, hogy tiszteletben tartja a véleményét, de lehetőleg máskor tartózkodjon a hasonló megnyilvánulásoktól. És mi történik ma Magyarországon? Az önkormányzat FELJELENTI rongálásért az ügyvédet! Az Isten szerelmére, hát mit rongált meg az a pasas? Mi ez a hitvány, besúgó, alamuszi, meghunyászkodó szolgaszellem?? Ennyire be vannak szarva az emberek?? ENNYIRE meg akarnak felelni a hatalom vélt vagy valós elvárásainak? A jobboldalon hajtóvadászat indult a pasas ellen, a sajtó és a politika kart karba öltve nyomoz a fickó facebook-os bejegyzései után és céljuk egyértelmű: keresztre kell feszíteni az engedetlent. Emberek, magyarok, hová jutottunk?? Fortélyos félelem igazgat, ahogy szegény József Attila mondta volt, akinek szobrát – talán e verse miatt is, melyben e mondat hangzik el – igyekeznek most eltávolítani a Parlament mellől, merthogy ’44 előtt szegényke nem volt ott. De mi volt ’44 előtt, könyörgöm? Lapozzuk fel a történelemkönyvet és borzadjunk el: egy nácibarát, erőszakos, zsidótörvényeket beiktató rendszer embertelensége néz onnan vissza ránk – ez lenne a példa, melyet követnünk kell?? Forog tőle a gyomrom.

De folytathatnám a sort a hajléktalanok ellen indított teljesen abszurd hajtóvadászattal, melynek élén a Főváros polgármesterei állnak. Ezek az urak most kínos következetességgel akarják megtisztítani Budapest utcáit, melyeket tudvalevően csakis és kizárólag a hajléktalanok koszolnak össze: az ő viskóik csúfítják el a városképet, az ő vizeletüktől bűzlik a város. Ők a közegészségügyi veszély forrása, a kosz, a piszok és a fertő okozója, az általuk eldobott cigarettacsikkekben botlik el a tisztességes pesti polgár. Ha ők nem lennének, Budapest maga lenne a Paradicsom. Ugyanezek az urak azonban hirtelen cseppet sem féltik a tisztes polgár egészségét, amikor a valóban környezetkárosító vállalatok tevékenységét kéne megregulázniuk, urambocsá, be kéne záratniuk az emberre és környezetre egyaránt súlyosan ártalmas hulladéklerakókat. A Greenpeace hiába próbálja felhívni a figyelmet az almásfüzitői hulladéktározó veszélyességére, akciójukra úgy reagál a környezetvédelmi hatóság vezetője, hogy ezek az aktivisták „le akarják járatni az országot” (sic!). Értem én: a hulladéktározó bűze egészen más, mint a hajléktalanoké, mivel ez előbbinek pénzszaga is van. És a hülye polgár meg nem veszi észre az égbekiáltó ellentmondást, hogy meg van vezetve, át van verve, és megy népszavazni a koldulásról, a kukázás betiltásáról meg az utcán élésről ahelyett, hogy számonkérné a környezetvédelmi hatóságot meg a politikusokat, miért is nem védi meg az embereket a VALÓDI közegészségügyi veszélytől??

És végül: volt ez a tüntetés október 23-án, ahol tízezrek harsogták, hogy nem tetszik nekik a rendszer. Most mindegy, hogy amúgy a szervezőkkel mennyire értünk egyet és mennyire nem, a lényeg, hogy iszonyú sok ember fejezte ki részvételével nemtetszését a kormány politikájával szemben. És vajon miről lehetett olvasni másnap az újságok címlapján? Arról, hogy Gyurcsány Ferenc megalakította a demokratikus mittudoménmit, és most mi lesz az MSZP frakcióval? Hát tudjátok, mi? Leszarom! De mérhetetlenül felháborít ez a tudatosan elhallgatott nyomor és elégedetlenség, amelyről nem akarunk beszélni, amelyet nem akarunk meghallani, mert ha létezőnek tekintenénk, akkor kiderülne, hogy nincs kétharmad és nincs fülkeforradalom, hanem EMBEREK vannak, akik szenvednek a kilátástalanságtól, a jövőkép hiányától, az öröm és remény nélküli élettől, a globális pénzügyi politika kegyetlenségétől, és ezt a problémát nem lehet megoldani sem dakota közmondással, sem kacagányos viselettel, sem Nenyivel, sem börtönnel. Olyan jövőképre van ehhez szükség, amely gyökeresen szakít a jelenlegi rendszerrel, és végre az embert helyezi az értékrend középpontjába.

Semmi másért nem érdemes dolgozni, csak ezért.   

Az első hónap

Holnap lesz egy hónapja, hogy Rómában vagyok. Egyszerre tűnik úgy, hogy nagyon sok minden történt ezalatt az idő alatt, és úgy is, hogy borzasztóan gyorsan elrepült ez a négy hét. Az olasztudásom nem sokat fejlődött, mivel javarészt otthon vagyok és álláshirdetések böngészésével töltöm az időt. Mondjuk a beszédértésem egész jó, úgy 70-80 százalékát értem annak, amit az emberek mondanak, de válaszolni csak nehezen és sok hibával tudok rájuk.

Az álláskereséssel nem állok túl jól. Azt hiszem, az lehet a baj, hogy az olyan egyszerű munkákhoz, mint pl. babysitter, eladó stb. túlképzett vagyok; az irodai munkák esetén pedig inkább az olaszokat preferálják. Elsősorban olyan állásokat néztem, amelyekhez angol nyelvtudás kell, mivel az olaszok nem igazán tudnak angolul beszélni. Mégsem kaptam sehonnan sem visszajelzést a jelentkezésemre, és ezen néhány napja nagyon felbőszültem. Mondtam is az egyik itteni humanista lánynak, hogy nem értem, mi lehet a baj, mire ő – aki persze nem tud angolul – teljes természetességgel azt válaszolta, hogy itt minden olasz tanul angolul, így aztán én az angolommal nem feltétlenül rúghatok labdába. Na ja, az olaszok és az angol…valamilyen rejtélyes oknál fogva minden olasz szentül meg van győződve arról, hogy tud angolul, pedig valójában azon a pár amerikain kívül, akik Rómában dolgoznak, itt senki sem beszél angolul. De erről az olaszokat sosem fogom tudni meggyőzni.

És a szomszédban a banglaföldiek rázendítettek esti imájukra…

Valahol itt kell lennie pedig annak a munkának, ami rám vár, csak meg kéne találnom végre az odavezető utat…

Kóborlásaim

Az egész napos laptop előtt ülés káros egészségügyi mellékhatásait csökkentendő, az estéimet általában azzal töltöm, hogy felülök a buszra és bemegyek Róma belvárosába sétálni. Ez a tevékenység segít abban, hogy mind fizikailag, mind szellemileg kissé felfrissüljek, másfelől pedig abban is, hogy találkozzam hús-vér emberekkel, és kicsit jobban megismerjem, megfigyelhessem a várost. Ezeken az estéken sohasem unatkozom, habár egyedül bolyongok az utcákon. A város minden alkalommal akkora hatással van rám, mint amikor az ember a szerelmével találkozik: a találkozó után könnyed szökdécseléssel, energiával és reménnyel telve tér haza.

A római tömegközlekedés kiszámíthatatlanságának következtében általában sohasem oda jutok el, ahová eredetileg indultam. Pár napja például a Trastevere negyedbe terveztem tenni egy kirándulást, de a busz dugóba keveredett, és a sofőr úgy gondolta, hogy akkor ő most mégsem a kijelölt útvonalon megy, mert bizonyára van egy kevésbé forgalmasabb. Később kiderült, hogy ebben tévedett. Este hat után Rómában nincs olyan utca, ahol ne lenne irgalmatlan dugó, amiben aztán az ember órákig tanyázhat. Mikor láttam, hogy a busz börtönéből előreláthatóan két órán belül nem szabadulok, valahol kiszálltam és kóvályogni kezdtem az utcákon. Sok este végződik hasonlóan itt.

Az esti Róma egyik legcsodálatosabb látványossága a Foro Romano. Ez a hely régebben éjjel-nappal nyitva volt a látogatók előtt, és bárki ingyenesen bemehetett megcsodálni az ősi romokat. Aztán a római vezetés valami érthetetlen, lélekgyilkos megfontolásból úgy döntött, hogy bezárja a helyet, és ezentúl csak belépő ellenében teszi látogathatóvá a Fórumot (természetesen csak nappal). Ennek az ostoba döntésnek köszönhetően erre a lenyűgöző helyre éjjel már nem lehet bemenni, de a kerítésen kívülről is, egy szál reflektor fényében is olyan hangulatot áraszt magából, amitől az ember legszívesebben megőrülne, mert ebben a hangulatban van valami különösen mély, nagyon távoli hang, amelytől az ember úgy érzi, hogy ez a hely még most is él és a szemlélő is benne él; és nincs idő és nem múlt el kétezer év, hanem mindez itt van, előttem és bennem egyszerre.

Aztán ott van a Piazza Navona, amely nappal gyakran elviselhetetlenül tömve van turistákkal, de estére megszelídül és átalakul a tér: valahogy átveszi az uralmat fölötte a három kút csobogása és az utcazenészek muzsikája. Legutóbb, amikor arra jártam, különösen jó hangulatú koncertet adott ott egy magyar cigányzenekar: a Budapest Bár stílusában adtak elő számokat, a közönség pedig (melynek tagjai javarészt külföldiek voltak) párás tekintettel gubbasztott körülöttük és nem bírt elmozdulni a koncert végéig – valószínűleg nem sokan sejtették közülük, hogy magyar cigányok zenélnek nekik itt, Róma egyik legszebb terén.

Róma utcái egyébként este többnyire már üresek. A helyiek többsége a hirtelen beköszöntött hideg miatt sokkos állapotban tapad otthon a fűtőtestekre; egyedül a takonylabdaárusok nem tágítanak, és rettenthetetlenül dobálják a kövezetre gusztustalan labdacsaikat, miközben széles vigyorral mondják: I like it! Meg kell mondanom, hogy a bevándorló utcai árusokat nem irigylem. Kora reggeltől késő estig kolbászolnak fel-alá, és árukészletüket a helyszínnek, a napszaknak és az időjárásnak megfelelően változtatják. Reggel például takonylabdát dobálnak vagy táskát árulnak, aztán délután előkerülnek a rózsák, estefelé pedig a sálak, a világító pörgettyűk és fejdíszek. Esetleg fényképezik a turistákat a Trevi-kútnál, vagy sült gesztenyét próbálnak rátukmálni az arra járókra. Ha esik, a sálakat lecserélik esernyőkre, emellett pedig mindenféle hasznavehetetlen kütyüvel próbálnak üzletelni, pl. falra ragasztható pillangóval, 1 eurós műanyag övvel, fából faragott betűkészlettel, szóval csupa hasznos holmival. Minden bizonnyal sok embert idegesítenek a földre kiterített árukészletükkel, de ahogy elnézem őket, be kell látnom, hogy nem könnyű munka az övék.   

Ma este egyébként kegyes volt hozzám a római BKV, és eljutottam a Trastevere negyedbe. El akartam menni a Santa Maria in Trastevere templomba, ahol van egy Szent Antal szobor. Állítólag aki itt Szent Antalhoz imádkozik, annak teljesülnek a kérései. Amikor nyáron itt jártam, én is felírtam egy cetlire a kérésemet, mely főként arra vonatkozott, hogy a Rómába történő költözésem szerencsés legyen és találjak munkát. Arra gondoltam, hogy most ismét meglátogatom Szent Antalt és emlékeztetem arra, mit kértem tőle.:)

Este nyolc óra után érkeztem a templomba, ahol meglepetésemre éppen valamilyen szertartás folyt. Nem tudnám megmondani, miféle ceremónia közepébe csöppentem, mivel az egész nagyon különbözött az általam eddig látott miséktől. A szertartásvezető – nevezzük így, mivel nem tudom, pap volt-e vagy sem – egy egyszerű, drapp pulóverben beszélt a szószékről az erőszak és a háborúk ellen. Az egész beszéde arra épült, hogy meg kell szüntetni az erőszakot, mint minden baj okozóját a világban, és véget kell vetni a háborúknak. Aztán levonult a szószékről, beült a többi ember közé és onnan folytatta a beszédet. Ekkor egy nagyon szép jelenet következett: elmondta, hogy gyertyát gyújtunk a világban jelenleg zajló minden egyes háború megszűnéséért. Egy fiatal fiú elkezdte sorolni azoknak az országoknak a neveit, ahol most fegyveres harcok folynak, és minden egyes ország nevének említése után egy fiatal (akik nem ministránsruhába voltak öltözve, hanem dzsekibe, farmerbe) felment a főoltárhoz és meggyújtott egy gyertyát. Közben egy nagyon szép ének szólt, és én ettől a jelenettől nagyon elérzékenyültem, így köszönetet mondtam azért, hogy ma este itt lehetek.

Mindeközben egy hivatásos „furbo”, egy római öreglány tuszmákolta magát mellém, és hamis fejhangjával csatlakozott a kórushoz, gondolván, ha ezt nem teszi, menten elkárhozik. Finoman feléje lövelltem egy rosszalló pillantást, de nem ért célba, a hölgy tovább rikácsolt mellettem. A szertartás egy pontján az emberek váratlanul elkezdték ölelgetni és csókolgatni egymást, és ebből rögtön rájöttem, hogy most nekem össze kéne ölelkeznem a mellettem állókkal, többek közt ezzel a Vörös Rébével is itt a balomon. Már tápászkodott is fel, rámnézett, de csak a kezét nyújtotta és azt mondta: Pace. Aztán jobbra fordultam, és ott is kezet ráztam a szomszédaimmal – pace, pace, azaz: béke, béke. Ezzel a szertartás véget ért. Boldogan és hálával telve távoztam a templomból, és gyalogosan visszaindultam a belváros felé.

Ui:

Ez itt a Santa Maria in Trastevere, előtte a világító nyuszifülek reménytelen árusaival

Ezt egy kirakatban találtam: a tészta neve az, hogy "fütyikék" :)