Fordítsuk komolyra a szót

2011. október 1. Attigliano

A hétvégét Attiglianoban terveztem eltölteni, hogy kicsit áttekintsem az a munkát, amit az elmúlt évben az Iskola folyamata alatt végeztem. Most, hogy újraolvasom ezeket az egy, másfél évvel ezelőtti bejegyzéseket, azok a félelmek, amelyek akkor fogva tartottak, fényévnyi távolságból tekintenek rám. 

Most, hogy végre elköltöztem Rómába, teljesen világossá vált számomra, hogy nem tudtam volna otthon folytatni tovább az életemet. Le voltam blokkolva, be voltam ragadva egy kialakulási tájba, amely fogva tartott. Az idegen országba történő költözés sokkjának kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a bennem lévő blokkok valamelyest elkezdjenek feloldódni. (A háttérben Umbria harangjai szólnak; itt még a harangok hangja is szebbnek tűnik, mint otthon. Csendesen hanyatlik le az őszi nap, amelynek melege még mindig a nyarat idézi. Este hat óra van, a hőmérő 28 fokot mutat. Nem akarok többé hazamenni, megmagyarázhatatlanul boldog vagyok.)

Még egy fontos felismerésem volt, amikor újra elolvastam az önéletrajzomat. Rájöttem, hogy igazából sosem volt értelem az életemben, és rengetegszer menekültem másodlagos dolgokba, azokon keresztül próbáltam valahogy értelmet és irányt adni az életemnek. (Nem csoda, hogy nem sikerült.) És amikor ezek a másodlagos dolgok nem hozták meg számomra a boldogság érzését, mindezt kudarcként éltem meg és elkezdtem leértékelni önmagam.

Elvonultam a Multiuso emeletén lévő kisszobába, és elkezdtem relaxálni. A külső relax alatt rengeteg kép úszott be a fejembe, és ebből rájöttem, hogy a bennem lévő feszültségek főleg mentális természetűek, ezért érdemes lenne a mentális relaxációra több figyelmet fordítani. Azzal, hogy a figyelmemet most kizárólag a relaxra fordítottam, sikerült egy nagyon alapos ellazulást előidéznem. Aztán kimentem a teraszra, és élveztem ezt a csodálatos napsütést és tájat. 

Annyira boldog voltam, hogy elmentem a Salaba (lásd kép fentebb) köszönetet mondani. Egyedül voltam a csarnokban, kezeimet a szívemre szorítottam, és fülig érő mosollyal köszönetet mondtam azért, ami velem most történik. Ezért a boldog, felszabadult állapotért, amiben most érzem magam. Eszembe jutott az Emberivé tenni a Földet c. könyvből az Érvényes cselekedetre vonatkozó rész, amelyben Silo azt írta, hogy „(…) Félreismerhetetlen az érvényes cselekedet, melyet ezerszer ismételnél, ha megannyi életet élnél is!”

Mióta itt vagyok Olaszországban, nem tudok szomorú lenni, folyamatosan azon kapom magam, hogy mosolygok.  

Elolvastam Salvatore és Silo beszélgetéséről készült jegyzetet, amely a Halálról szól. Ez egy nagyon tömény, nagyon sűrű anyag, és ha nem lennék siloista, bizonyára egy szavát sem hinném el. Mivel azonban azt tapasztaltam, hogy Silo semmi olyat nem mondott az emberről vagy az élet értelméről, amely ne lett volna igaz, ez a beszélgetés a halál témájáról felkavart (nem először). Ennek a beszélgetésnek – vagy inkább tanításnak - a lényege az, hogy minden, amit teszünk az életünkben, egy ún. „Duplában” rögzül. Ez a Dupla olyan, mint a test lenyomata, mint egy „fénykép”. Amikor meghalunk, ez a Dupla annak megfelelően bomlik fel vagy marad egyben, mennyire éltünk egységesen, és mit kezdtünk az életünkkel azokból a feltételekből kiindulva, amelyet a születésünkkor kaptunk. Azaz, milyen „szellemi irányba” haladt az életünk. Amikor meghalunk, azok a Duplák, amelyek ellentmondásokból épültek fel, feloszlanak. Azok, amelyek nem oszlanak fel, megmérettetnek egy „nem emberi” igazságosztás által. Mérlegre kerülnek a Duplában rögzített cselekedetek. (Hogy ki vagy mi „méri meg” ezeket a cselekedeteket, arra Silo azt mondta, hogy „ez nem lényeges”:)).

Salvatore kiemeli, hogy számára óriási jelentőséggel bír az a felismerés, hogy csak ebben a földi életben van lehetősége arra, hogy a cselekedeteit egységessé formálja és megszüntesse az ellentmondásait, a halála után többé erre már nincsen lehetősége. Mindez arra sarkallja, hogy ennek megfelelően alakítsa át az életét.

De mivégre kéne egységessé formálni a cselekedeteket? – merült fel bennem a kérdés. Mindamellett, hogy az ember mindig is vágyott az örök életre, és ez egy útja lehet ennek; mi érdeke – ha ennek a szónak egyáltalán bármiféle értelme van ebben a kontextusban – fűződik az Életnek ahhoz, hogy az egységes cselekedeteken keresztül megújuljon? Talán ebből a pszichofizikai energiából táplálkozik? Ebből növekszik? És megszűnhet-e az élet teljesen, vagy örök és állandó? De ha örök és állandó, akkor neki tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mit kezdünk az életünkkel. Egyedül az embernek nem mindegy, mit kezd vele. És egyedül az embernek van lehetősége arra az összes élőlény közül, hogy a cselekedetei egységessé alakítása által az örökkévalóság részesévé váljon.

Semmit sem tudok.