Visszaesés

A legutóbbi bejegyzésem óta nem nagyon volt kedvem írni, mivel egy kicsit elvesztettem az önbizalmamat a munkakereséssel kapcsolatban. Ennek oka az volt, hogy találtam egy blogot, amit egy Toszkánában élő magyar szerkeszt abból a célból, hogy mindenféle praktikus információval lássa el az Olaszországban élő vagy oda igyekvő magyarokat. A szerkesztő ezen a blogon kerek perec leírja, hogy jobb, ha ki sem tesszük a lábunkat Magyarországról, mivel úgysem kapunk munkát (mondja ő, aki már évek óta ott él és dolgozik). Aztán beszéltem telefonon egy magyar nővel is, akit egy levelezőlistán ismertem meg. Másfél éve él Rómában, és azóta csak házvezetőnői munkái voltak. Ő is azt mondta nekem, hogy hiába van diplomája, az itt senkit sem érdekel, és finoman kezdett engem is terelgetni a babysitter/takarító csapásvonal felé.

Mindez persze hatott rám, és kissé elkeseredtem. Ugyanakkor azon is gondolkoztam, hogy ez annyira, de annyira tipikusan magyar hozzáállás. Vajon mit mondana egy amerikai egy másik amerikainak hasonló helyzetben? „Menj, csináld meg a szerencsédet, boldog leszel!” És egy magyar? „Áááááá….Olaszország? Áááááá….úgyse fogsz munkát találni. Kinek kellene egy magyar munkaerő? Ááááá…semmi értelme.” EZ a magyar lélek. Évszázados pesszimizmus csörgedezik a vérünkben, ennek megfelelően én is elkezdtem kicsit szorongani.

Azért történt jó is. Például péntek este Barbarával elmentem a Testaccio városrész egyik mulatójába. A Testaccio Róma egyik legrégibb városrésze, ami sokak szerint nagyon romantikus hely, szerintem inkább lerobbant. Mindenesetre szórakozás szempontjából ez a városrész felel meg a budapesti régi zsidónegyednek, azzal a különbséggel, hogy itt nem romkocsmák, hanem bárok sorakoznak egymás-hegyén hátán. A hely, ahová mentünk, egy Alibi nevű meleg bár volt, ahol egy zsidó fickó mutatta be egy leszbikus nő életéről írt könyvét. Elég jól értettem azt, amit beszéltek, ettől kicsit megnőtt az önbizalmam. Meg attól is, hogy beszéltem 2 mondatot egy öreg fickóval, aki elmesélte, hogy valamikor a hetvenes években járt Budapesten. Beleolvastam a könyvbe is, amelyről közepes olasztudásom alapján is meg tudtam állapítani, hogy ún. ponyva stílusban íródott, magyarán az író nem tud írni, de a téma állítólag jó, legalábbis a méltatók ezt állították róla.

A bemutatónál jobban izgatott a svédasztal, amely tele volt rakva mindenféle házi finomságokkal. Befizettem a hozzájárulást és szépen sorban álltam a kajáért. Mindenből pakoltattam a tányéromra, mert ki akartam próbálni az 'igazi' házi ízeket. Volt a kínálatban lasagna, frittata (ez egy omlettféle zöldségekkel), tepsis krumpli, valami paradicsomos húsgombóc, mozzarella, pizza rustica (spenótos és sonkás), szalámis panini (szendvics), és végül tiramisu. Ezek közül csak a paradicsomos húsgombóc és a tiramisu érdemel említést, a többi nem okozott különösebb gyönyörűséget. Az esti partin már nem maradtam ott, mert elképesztően hideg volt, úgyhogy degeszre tömött bendővel este 10 körül hazagurultam.