Majdnem...

Kedden este elmentem a Humanista Tanulmányok Világközpontja szervezet Salvatore Puleddáról elnevezett csoportjának egy szemináriumára, melynek azt a kecsegtető címet adták, hogy „Spiritualitás: mítosz és tapasztalat”. Egy Assaggi nevű könyvesboltban volt a találkozó, és nem tudnám megmondani, ez Rómának melyik városrészében található, de roppant autentikusnak találtam a sok kis vendéglőjével. Szemmel láthatóan ez a vérbeli római bennszülött fiatalok egyik törzshelye.

Lopva néztem be az ablakon, és mivel nem láttam bent senki ismerőst, kissé félszegen léptem be a boltba. De egyet se tudtam fordulni, máris odapattant mellém egy Isabell nevű humanista lány, aki elkezdte darálni nekem, hogy hallotta, hogy munkát keresek, és az egyik kollégájának az ismerőse eladót keres egy sportboltba, érdekel-e az állás? Ja, és holnap kéne kezdeni. Mivel hihetetlenül gyorsan beszélt, kis fáziskéséssel tudtam csak megemészteni a hallottakat, és bár az ajánlata nagyon váratlanul ért, rögtön igent mondtam. Elkérte a telefonszámomat azzal, hogy elküldi a kolléganőjének, aki majd hívni fog és megbeszélünk mindent. Köszi, köszi, hebegtem, és elindultam a vécére. Alighogy letoltam a nadrágomat, csörgött a telefonom. A vonal túlsó végén a kolléganő volt, aki megadott nekem egy másik számot, amit fel kell majd hívnom. Kb. két mondatom után levette, hogy nem vagyok olasz, és ekkor a hangjában valami furcsa rosszallást éreztem, mint akinek rossz árut sóztak a nyakába. Nem volt egy kifejezetten önbizalom-növelő helyzet, pláne, ahogy a térdig letolt farmerben álltam a vécében…de mindegy, túl kellett esni ezen az első telefonos állásinterjún.

A szeminárium nagyon érdekes volt. Arról volt benne szó, hogyan tesz kísérletet a művészet, és hogyan tettek kísérletet régen az emberek a mítoszok megfogalmazásán keresztül arra, hogy kifejezzenek olyan megsejtéseket és tapasztalatokat, amelyek a mindennapi valóságban nem megfoghatók, nem láthatók, de bizonyos inspirált állapotokban lehetséges azok megtapasztalása. A lenti képek a helyszínen készültek.

Másnap, azaz ma reggel csörgött a telefonom, és Isabell kollégája keresett ismét, hogy nem telefonáltam annak a csajnak, akinek megadta a számát, és akkor most érdekel-e az állás vagy sem? Elmondtam, hogy tegnap nem tudtam hívni, mivel ezen a találkozón voltam és késő volt, de épp most akartam, és mindjárt hívom is. Ezután felcsörgettem a megadott számot, ahol a csaj elmondta nekem, hogy 11-re ott kéne lennem a Romanina nevű bevásárlóközpontban, és majd beszéljek meg mindent az eladó sráccal. A bevásáróközpontok Róma külvárosaiban vannak, ami azt jelenti, hogy sokat kell utazni ahhoz, hogy az ember odaérjen, így gyorsan összekaptam magam és mintegy másfél óra busz-metró-busz kombináció után meg is érkeztem a célállomásra. Bementem az üzletbe és elmagyaráztam a srácnak, hogy én vagyok az a csaj, aki munkát keres. Nem nagyon értette, miről van szó, így megkérdezte, hogy hívnak. Megmondtam, erre ő megnézett valami cetlit, amin különféle nevek szerepeltek, és azt mondta, hogy sajnálja, de már valaki megkapta az állást. Semmi baj, mondtam és távoztam. Újabb másfél óra zötykölődés hazafelé a buszon – feleslegesen ment el fél nap. Vagyis nem teljesen feleslegesen, mert legalább voltam egy „állásinterjún”, igaz, nem tartott tovább fél percnél. Mondjuk kicsit sokat kellett utazni érte…