A kora reggeli ébredéskor görcsös kis gombóccá zsugorodott gyomrom jelezte, hogy nem teljesen kiforrottak a szándékaim ezzel a római költözéssel kapcsolatban. Riadtan pislogtam ki a paplan alól és lestem a telefonomon a pontos időre, mely kíméletlenül tudatta velem, hogy a nap, amelyre hónapok óta várok, elérkezett, és legyek szíves kikászálódni az ágyból, mert még mindig nem voltam képes összepakolni az utazótáskámat. A délelőttöt idült pánikrohamokkal tarkítva valahogy átvészeltem, többször megkérdőjelezve azt a pillanatot, amikor eldöntöttem, hogy földi pályafutásom ezután következő időszakát egy olyan országban kezdem meg eltölteni, melynek nyelvét nem beszélem, és ahol egyelőre munkám sincsen. Ahogy azonban közeledett az indulás időpontja, úgy vált egyre természetesebbé a tény, hogy nincs, nem is lehet más választásom, mint fejest ugrani az ismeretlenbe, fejest ugrani Rómába.
Anyuék vittek ki a reptérre, és bár ez a gesztus és az egész búcsú a felszínen nélkülözte a hollywoodi filmek által kedvelt klisét (magyarán a könnyes jelenetet); mélyen belül tudtam, hogy nagyon izgulnak értem, hiszen én vagyok az egyetlen, olyan „kalandor” gyermekük, aki nem egy biztos állás reményében távozik otthonról egy idegen országba, hanem pusztán azért, mert szeretné megtalálni Önmagát. És azért, hogy ezt a lépést támogatni tudták – bár nyíltan sosem mondták, de valahol mélyen, úgy vélem mégiscsak értették - nagyon hálás voltam nekik.
A tranzitban várakozva kíváncsian nézegettem az embereket, akik nagyban különböztek azoktól az utastársaimtól, akikkel júliusban repültem Rómába. Most elmaradtak a hangos olaszok: zömében Rómában tanuló magyar diákokkal, és látogatásukkal kint élő csemetéikre frászt hozó anyukákkal volt tele a váró.
A római gép utasait szólította rettenetes angolsággal és magyarsággal a hangszóró. Illedelmesen álltam sorban, és magam elé engedtem több olasz utast is, akikről köztudott, hogy megrögzött furakodók (furbo-k, ahogy tanították nekem itt a rómaiak), de ma szívesen szereztem nekik örömet azzal, hogy engedtem megelőzni magam általuk. Naivan poroszkáltam a repülőhöz szállító busz felé, amikor egyszer csak az egyik, zsúfolásig megtelt járműből egy kopasz fickó kiáltott felém, hogy: ANNAMARIA!!! és ellentmondást nem tűrő vigyorral és integetéssel tudatta velem, hogy csatlakoznom kell hozzá a „ki bír tovább lábujjhegyen buszon csimpaszkodni” című vetélkedőben. Valahonnan ismerős volt a srác arca, ezért bizalomgerjesztő mosollyal elkezdtem közeledni felé, közben erősen gondolkodtam, honnan a fenéből ismerhetem. Aztán amikor feltornáztam magam a buszra, és a 32 fog boldog tulajdonosa gyermeki örömmel tudatta velem, hogy Gianninak hívják, akkor esett le, hogy ő az a római humanista, akivel előző nap le kellett volna utaznom Mikebudára, de végül nem tudtam. Nagyon megörültem neki, és a feleségének, Angelának is. Elmesélték, hogy egy hónapja nászúton vannak, és már a tökük tele van az egésszel, alig várják, hogy végre hazaérjenek és ledőljenek egy kicsit aludni. Mindketten nagyon kedvesek és elmondhatatlanul szimpatikusak voltak. Nagyon nagy örömet és hálát éreztem azért, hogy máris ismerősökre akadtam új hazámban.
Első alapszabály: sose bízz egy rómaiban, ha előtte lecsekkoltad a tutit
A repülőút alatt elmondtam Gianniéknak, hogy a Nomentanára megyek lakni, és ők rögtön tudni vélték, hogy van egy vonat, amely odavisz majd engem. Ezt én is tudtam, azonban megnéztem a Trenitalia (olasz MÁV) honlapját, és tudtam, hogy az utolsó vonat a Nomentanára kb. 20 perccel a repülő landolása után indul, azaz fizikai képtelenség elérni, ha az embernek még poggyásza is van, amit fel kell vennie.
Az idő és a menetrend azonban az olaszok számára nem létezik. Természetesen Gianniék sem foglalkoztak ezzel; meg sem fordult a fejükben, hogy néha érdemes lenne egy hevenyészett pillantást vetni eme információra. Amikor megérkeztünk a Fiumicionora, bizalmas mosollyal invitáltak az automatához, hogy vegyem meg a jegyemet Nomentanáig. Ránéztem az órámra és láttam, hogy épp 1 perc van az utolsó Regionale indulásáig, de bízva abban, hogy a helyiek talán ismernek valamiféle titkos római járatot, ami elvisz oda, megvettem a jegyet.
Itt tudatom mindenkivel, hogy természetesen semmiféle titkos járat nem közlekedik a Nomentanára este 10 után. Gianni is csak a jegy megvétele után kezdte el tanulmányozni a menetrendet, és vette tudomásul értetlen arccal, hogy nem megy oda vonat ilyenkor. Persze vennem kellett egy újabb jegyet a Leonardo expresszre, az előzőt pedig dobhattam a kukába. Benvenuta a Roma!
El kell mondanom, hogy már a repülőn észrevettem egyfajta átalakulást. Az arcomra letörölhetetlenül kiült egy mosoly: a boldog ember mosolya. Úgy éreztem, hogy legszívesebben fognám a bőröndömet, és most azonnal végigszáguldanék vele Róma utcáin, hangosan visítva, hogy: ITT VAGYOK, jippijéééééé!!!! Elhatalmasodott rajtam a féktelen öröm, amelyet ahhoz az érzéshez tudnék hasonlítani, amit Mikebudán éreztem azon az éjszakán, amikor először mertem meditálni a sötétben, a csillagos ég alatt. Egy félelem legyőzése akkora energiát szabadít fel, amelyet átlagos körülmények között elképzelni sem tudunk. Olyan voltam, mint Fülig Jimmy: hülye tekintettel, fülig érő szájjal robogtam a buszon új lakásom felé, és bámultam ki az ablakon az éjszakába. Róma a legszebb arcát mutatta nekem: a barokk, buja, dús, meleg arcát. Ez az a város, ahol élni fogok? Alig hittem el. Vigyorogtam az autóbuszon és tudtam, hogy semmi rossz nem történhet.
Szia, Fülig Jimmy! Nagyon drukkolok!
VálaszTörlésÁgi