Hétvégén ismét Attiglianoba utaztam. Federica – aki egy nagyon szimpatikus római humanista – írta nekem, hogy lesz egy találkozó a parkban, így lesz lehetőségem ismerkedni a helyiekkel. Uccu hát.
A szombat déli vonaton a mellettem lévő négyes ülésen két amerikai pár foglalt helyet. Első pillantásra levettem, hogy nem turisták, hanem valamiféle kiküldetésben lehetnek itt. A bennfentesek mindentudásával gúnyolódtak az olaszokon, elsősorban a vasúti alkalmazottakon és a vasúton. Dicsőítették Kaliforniát, és meg voltak győződve arról, hogy pusztán az a tény, hogy ők onnan származnak, a világ legfaszább embereivé teszi őket.
Orte-ban kell átszállni az Attigliano felé menő vonatra, és ekkor történt egy nevetséges jelenet. Amikor felszálltam a Firenzébe tartó vonatra, az egyik amerikai odajött hozzám, és - nyilván azt gondolta, hogy valami ostoba helyi vagyok,- egy elképesztően lebutított szóhasználattal megkérdezte, hogy ez a vonat megy-e Firenzébe. Összeszedtem minden eleganciámat és megmondtam neki - angolul -, hogy nem értem, mit akar mondani, de ez a vonat Firenzébe megy és fél óra múlva indul. Teljesen összezavarodva távozott, és még vagy 10 percig nem mert felszállni a vonatra. Feltehetőleg egy pillanatra abban sem volt bizonyos, hogy beszél-e angolul. Hüje.
Nem sokkal azután, hogy megérkeztem Attiglianoba, megkezdődött egy véleménycsere az aszkézisről. Beültem a körbe és próbáltam fülelni, miről beszélnek, de természetesen a felét sem értettem. Aztán kisebb csoportokban folytattuk a beszélgetést, és ekkor az egyik milánói lány készségesen jelezte felém, hogy ő majd fordít nekem angolra. Ez a fordítás abból állt, hogy ötletszerűen egymás mellé pakolt különféle angol szavakat, amiből kerekedett egy olyan mondat, aminek semmi értelme nem volt. Egy ideig próbáltam koncentrálni, de aztán nagyon belefáradtam abba, hogy se a firenzei dialektust, se ezt az angol halandzsát nem értem, így inkább elvonultam olvasni. Az a mondat járt a fejemben, amivel Silo zárja a Szenvedés gyógyítása című beszédét, ami úgy szól, hogy „egyszerű elveket kövess”. Jelenlegi helyzetemben ezt a tanácsot érzem legmegfelelőbbnek, és ennek szellemében próbálom kialakítani a napi személyes munkáimat is.
Este megérkezett Pusi és Ádám is, akikkel vasárnap kirándulni mentünk a környékre. Elmentünk meglátogatni Bomarzoban a Szörnyek parkját abban a hiszemben, hogy mi leszünk az egyedüli látogatók, hisz ki a fenét érdekelne még rajtunk kívül egy alkimista kert? Nagyot tévedtünk. Umbria összes, öt év alatti kisgyermekkel rendelkező családja ezt a napot választotta a park meglátogatására. A kis Frankók, Lucsánók és Andzselák idegborzoló sikításától zengett egész Bomarzo, lehetetlenné téve a csendes sétát és elmélkedést. A gyerekeknél jobban talán csak a szülők üvöltöttek. Gyorsan menekülőre fogtuk a látogatást, és elvonultunk várost nézni, de előtte készítettem néhány fotót:
Bomarzo feltehetően az egyik leggyönyörűbb középkori kisváros a világon. Az ember egy időutazáson érzi magát, amit csak fokoz a szieszta ideje alatt alvó város utcáinak néptelensége. Csak a szelesre fordult időjárás akadályozott meg minket abban, hogy több időt töltsünk el ebben a meseszép városkában.
Aztán még átugrottunk a szomszédos Mugnanoba, végül Giove-ban zártuk a napot. Ez Giove:
Jó éjszakát, kedves gyerekek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése